Néhány novellám 2003 -

Az emlékek visszajárnak. Könyörtelenül döfik beléd újra fullánkjukat. Évek távlata? Ugyan már. A szívdobogásod a régi még most is, az-az egyetlen mozdulat amire bénult tested képes.

Ülök és megrohannak az illatok, a képek. A torkomon rettegés kúszik fel, vaskéz markolja a mellkasomat, a tüdöm szűkül, homályos minden.

Két bakancsos láb csattanása a faajtón, a karizmok feszülése a korláton kapaszkodva. Támaszd meg magad, végy lendületet. Reccsenés, dübörög a talp, új lendület, újabb reccsenés. Tudod mi vár rád az ajtó túloldalán. A fejedben a remény utolsó lehellete vihart kavar. Talán mégsem...

A fa felsikolt és enged az erőszaknak, s ti szinte beömlöttök a feltáruló Pokolba. Egy pillantás balra, s a térded kocsonyásan cuppog a saját súlyod alatt. A hangok eljutnak hozzád, de a leghangosabb a saját rémült zihálásod. Bírni kell, tenni kell valamit. A Test félig ül, félig térdel, lerántod a földre, közben az fut át az agyadon, hogy vajon miért nem az ágyon fekszik, hová indulhatott. Önkezével... de hogy lehetett ereje utána felkelni? Stabil oldalfekvés... az kell ide. Együttes erővel vonszoljátok, próbáljátok a megfelelő helyzetbe kényszeríteni. Levegő kell a tüdőbe.

Remegő kezed a táskádban kutat, hol van az a kurva telefon?? Felállsz, a térded megremeg, de még tartod magad. Tudod mit kellene tenned, de csak állsz bambán a szoba közepén. Elfelejtetted a mentők számát. Kétségbeesetten kutatod forgó agyad mélyén azt a kibaszott három számot. Sápadt arcok követik minden mozdulatodat, mire felnyögsz: Mi a mentők száma? Hangodban a szégyenkezés, a rettegés és a gyengeség érdekes elegyet alkot.

Úgy hallod a saját hangod, mintha egy kút fenekéről szólna, s bár olyan mintha álmodnál, mint a jó tanuló úgy felelsz a diszpécser minden kérdésére. Gratulálunk jelesre vizsgázott, oklevelét egy szirénázó mentőautó képében pár percen belül átveheti.

Kitámolyogsz a folyosóra, gyűlölöd magad érte, de azzal védekezel magad előtt, hogy várni kell a segítséget. Ide kell, hogy találjanak. Megfutamodsz, mint egy gyerek. Nem akarod látni, nem akarod érezni... minden rendben lesz, minden rendben lesz mint a múltkor. Tehetlenségedben toporzékolni kezdesz és üvöltve fröcsögöd a válogatott káromkodásokat a mentősökre. Hol vannak már? Fel sem fogod, hogy a te évezreded más óráján pár percben mérhető.

Motorbőgés, csikorgás, sziréna. A megkönnyebbülés első hulláma áraszt el, új erőre kapva lerobogsz a lépcsőn, feltéped a kaput. A hideg vas belemar a bőrödbe, de nem törődsz vele. Hiába látod a hatalmas rémisztő táskájukat lóbálva futó alakok igyekezetét, ordítani akarsz, hogy "még gyorsabban". A kérdés felesleges, zihálásod mindent elárul, csak a fejeddel bólintasz az ajtó felé.

A gépezet működik. Olajozottan. Hallod a kiszűrődő hangokat, határozott utasításokat, a test puffanását. Érthehetlen gyógyszernevek röpködnek a levegőben. Hagyjuk ezt a profikra.

Közben a sápadt arcok ismét körbevesznek, de már távolabb lebegnek, ki itt ki ott bukkan fel a látómeződben. Nem törődsz velük. Űzött vadként jársz fel alá, remegsz minden porcikádban. Hirtelen a saját lábadban botlasz el, térdre esel, de nem bánod. A kezed imára kulcsolódik, s bár sosem hittél, most mégis a porban csúszol valaki előtt, aki talán nem is hall téged. Könyörögsz, mint egy koldus. Nyüszítve próbálod a belsődben tekergőző éhes sárkányt legyűrni, aki a szívedet marcangolja. Csak pár szót engedj szólnom, kérlek.

Szelíden felhúznak a földről s a lépcsőre ültetnek. Árnyék borul rád, majd egy hang, bentről a Pokolból tépi fel a bodhártyád. Tudod mit jelent. Felsivít újra és újra. Mi ez? Te jó ég mi ez a hang?- nyögsz fel gyerekesen remélve, hogy talán mégis rosszul hallasz. Az árnyék remegő kezeivel befogja mind a két füled. Ne hallgasd, he hallgasd drágám.

Összegömbölyödsz ültödben, mint egy éhes sündisznó, tüskéid bárkit agyonmarnának.Hagyjatok, nem bírom már, engedjetek! A kezek eltűnnek a füledről, de már csak a csendet hallod. S csendnek nem kellene felhangoznia. Nem itt, nem így.

Érzed, hogy izzadtság csorog végig a gerinced mentén, bambán nézel fel az árnyékra. Mi történik? Mi folyik itt?

Hirtelen harátozott léptekkel megjelenik az ajtóban az együttérző válasz: Sajnos az a helyzet, hogy...

Sikoltásodba a falak is beleremegnek. Nem látsz már semmit. Acélmarok szorul rá a torkodra, visszatartja a könnyeket, éktelenül tomboló, forgó, kavargó tornádóba sűrítve a zokogást égő belsődben. Fuldokolsz, szádat kitátod mintha így ki tudnál köpni minden fájdalmat, s helyére csak egy csepp levegőt csempészhetnél. Vakon mászni kezdesz, kúszol lefelé, ahonnan azt a férfira nem emlékeztető sírást hallod. Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. Gyereksírás az, a véred bömböl, s te magadhoz akarod szorítani. Leereszted a fejed az övé mellé, a lépcső hideg és sáros, s az árnyalak újra rátokborul, ezúttal már forró, élő könnyekkel hintve tele hajad.

Sötét vonaglik fényben. Bevégeztetett.