Néhány novellám 2003 -

(Elöljáróban annyit, hogy ez a novella nagyon kemény kritikát kapott a mentoromtól, miszerint nincs értelme, nicsen benne motiváció. Itt az élet fogta a tollamat, ugyanis a történet igaz. Az életnek sem mindig van értelme... nem ad okokat mindig)

----------

A helységben egyetlen baljós fényű villanykörte égett. A falak sápadt fehérre voltak festve, és semmi más nem díszítette őket csak egy, a gyanúsított jogait felsoroló tábla. Középen egy roskatag faasztal állt, két székkel, amiből az egyiken egy férfi ült magába roskadva. Fiatal arcán zárkózott kifejezés. Bámult kifelé a berácsozott ablakon. Odakint már alkonyult, s a szellő lágyan hajlítgatta a fák ágait. A férfi lehajtotta a fejét, és csak akkor emelte fel, mikor kinyílt az ajtó, és egy idősebb úr lépett be rajta, nyomában két rendőrrel.

- Lukács százados vagyok. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést - mondta, és leült a férfivel szemben. A két marcona rendőr megállt az egyik sarokban. Lukács letette az asztalra a kezében lévő papírkötetet, és elővett a kabátja belső zsebéből egy tollat, majd ránézett a férfire.

- Az Ön neve Németh Károly?

- Igen.

- Foglalkozása?

- Lakatos.

Lukács szorgalmasan lejegyzetelt mindent, amit Károly mondott, aztán letette a tollat, és felült az asztalra.

- Rendben Németh úr, kezdjük az elején. Mikor ismerkedett meg Kecskés Mártával?

- Három évvel ezelőtt. Egy bálon találkoztunk - felelte Károly tompa hangon.

- Aztán mi történt?

- Két évig találkozgattunk, aztán eljegyeztük egymást.

- Szerette a hölgyet?

- Persze, hogy szerettem. Ha nem így lett volna, akkor nem kértem volna, hogy legyen a feleségem – mondta Károly, és csak most érződött először valamicske érzelem a hangján.

Lukács eltűnődve szemlélte a férfit, aztán megdörgölte az orrnyergét.

- Megismerkedett Kecskés kisasszony családjával is?- tette fel a következő kérdést.

- Igen. Többször voltam náluk ebédelni.

- Úgy tudom, hogy a kisasszony bátyja és sógornője az elmúlt években börtönben ült többszörös betörés bűntette miatt. Mit gondolt ön erről az ügyről?

- Nem zavart. Végül is minden családban van valami takargatni való. Azon kívül nem a családját szerettem volna feleségül venni. Márta csodálatossága mellett eltörpült ez a kis szégyenfolt.

- Minden bizonnyal. Szóval minden rendben volt önök között. Már ki volt tűzve az esküvő időpontja is?

- Igen. Augusztus 13 -án esküdtünk volna - válaszolta Károly, és leszegte a fejét.

- Akkor most beszéljünk Kecskés kisasszony haláláról. Mi történt július 28-án?

- Mártával lementünk a Sajó folyóhoz, hogy megnézzünk egy csónakversenyt. Gyalog mentünk, mivel nagyon szép idő volt.

- Nem találkoztak közben valami ismerőssel? Valaki, aki látta magukat ott?- szólt közbe a százados. Károly egy ideig elgondolkozva nézett maga elé, majd bólintott.

- De igen. Összefutottunk Márta egyik barátnőjével, Balli Annával. Ő itt dolgozik a rendőrségen.

- Rendben, majd őt is kikérdezzük. Tovább!

- Mikor odaértünk, megálltunk a hídon és onnan néztük a versenyt. Minden rendben volt, amikor…megjelent az a férfi. Először semmi rosszra nem gondoltam, de aztán az az ember letépte Márta táskáját a válláról, engem pedig pofon vágott.

- Csak ilyen egyszerűen? Közben semmit sem kiáltott? Nem fenyegetőzött? - csodálkozott Lukács, és intett a két legénynek, mire azok odaálltak Károly mögé.

- Nem. Márti sikított, és az a szemét egyszerűen belelökte a Sajóba, engem pedig ütni kezdett. Többre nem emlékszem. Egyszerűen nem tudok többre visszaemlékezni.

- Ez nagyon érdekes. Igazán érdekes.- A százados elmélyülten simogatta az állát, majd bólintott. Az egyik rendőr ekkor belemarkolt Károly hajába, és ököllel a férfi arcába csapott. Károly szájából vér szivárgott, de ez nem hatotta meg a rendőrt. Az ütések egymás után záporoztak. Károly szó nélkül tűrte a csapásokat, bár már a harmadik ütés után a földre került.

Lukács az ablakhoz sétált és álmodozón nézte a hajladozó fákat. A szobában semmi más hang nem hallatszott, csak a kemény ütések zaja, és a verőlegény lihegése.

- Elég lesz! Ültessétek vissza a székre! - szólalt meg hirtelen. A két rendőr felrángatta Károlyt a földről és visszanyomták a székre. A férfi arcát véraláfutások tömkelege borította, mindazonáltal makacsul összeszorította a száját.

- Vegyük át még egyszer! Elég lesz a mesékből. Az igazat akarom hallani!

Károly lehajtotta a fejét, és egy szót sem szólt. Az egyik férfinek ismét meglendült az ökle, de a százados visszatartotta.

- Nézze, én a barátja, vagyok. Ugye nem akarja, hogy a fiúk folytassák? Jobb lesz, ha szépen mindent elmond nekem. Ennyivel tartozik a menyasszonya emlékének - mondta szelíden Lukács, és visszaült az asztalra.

- De hát nem tudok mást! Ez az igazság! Esküszöm! - kiáltott fel Károly.

- Még mindig hazudik? Lajos mutasd meg az úrnak, hogy mit csinálunk azzal, aki nem mond igazat!- horkant fel Lukács mérgesen. A Lajosnak nevezett férfi ismét csépelni kezdte Károlyt, aki most már védekezően maga elé emelte a kezét. Már egyre nehezebben viselte az ütéseket, de kífelá semmit sem mutatott. Ki volt szolgáltatva ennek a bunkó százados kényének-kedvének.

- Hagyd abba! Beszélni fog. Ugye Németh úr? - szólalt meg ismét Lukács.

- Nem. Ez egy szemét bürokrata rendszer. Semmit sem fogok mondani. Elmondtam a vallomásomat. Írják le, és engedjen el! - kiabálta magából kikelve Károly. Lukács mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Úgy látom nem ért engem. Maga itt, most gyanúsított. Nem mehet oda, ahova akar. Ez egy nagyon kemény ügy. A menyasszonya holttestét most találták meg a folyóban. Mutassak róla fényképet? Kíváncsi rá, hogy hogy néz ki?

- Nem. Én elmondtam, mi történt. Miért nem elég az én vallomásom? - kérdezte összetörten Károly.

- Uram az ön történetében olyan ellentmondások vannak, amik kizárják azt, hogy igaz legyen. Azon kívül van egy szemtanúnk is, aki látta önt, amint belelöki Kecskés Márta kisasszonyt a Sajóba. Nincs értelme tovább tagadnia a dolgot.

- Szemtanú? Ez, ez…

- Igen uram. Sőt azt is elárulom magának, hogy a férfi, aki látta önöket, Balli Anna férje. Részt vett a versenyen. Úgy tudom, hogy ismerik egymást, tehát a tévedést kizárhatjuk.

- Úristen! - nyögte Károly, és a kezébe temette sajgó arcát.

- Igen. Ön megölte a menyasszonyát. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy miért?

- Sosem fogják tőlem megtudni az igazságot! Értik? Soha! Én öltem meg, na és? De, hogy miért, azt magammal fogom vinni a sírba - kiabálta Károly.

- Bilincseld meg! - mordult oda az egyik rendőrnek Lukács.- Remélem, hogy egyszer maga is megtudja, hogy milyen azt a szenvedést átélni, mint amit maga okozott Márta szüleinek. Vagy talán akkor felfogná, hogy mit tett, ha látná, amint, azt a kislányt eltemetik a menyasszonyi ruhájába felöltöztetve.

Ezzel Lukács százados, kiviharzott a szobából, otthagyva azt az embert, aki szerelmet adhatott volna, de helyette halált ajándékozott egy ártatlan, szerelmes nőnek.