Néhány novellám 2003 -

(Könyélvénytől motiválva- Szilvási Lajos: Egymás szemében)

--------

Forróság ölel körbe, a habos víz, fojtó illatú párát köhög felém, pár viaszból született láng kereszttüzében. Lélegzem… beszívom az illatokat, orromat pár centire egyensúlyozva a víz fölött. Fáradtan előregörnyedek, valamilyen kavargó örvényben sodródva, fejemet a két tenyerembe támasztva. Pár év évszázadoknak rémlik az emlékezetemben.

Csiribiri, csiribiri bojtorján, lélek lép a lajtorján…

Volt egyszer valaki, egy Láthatatlan Lélek, aki kapott egy könyvet. A lapjai már megsárgultak, de kék borítója kopottan is állta az idő vasfogát.

„Olvasd el. Tetszeni fog. Fiatalokról szól” mondták a Láthatatlannak szelíden. Ő forgatta a könyvet, ujjai között végigpergette a lapokat, még meg is szagolta. Beitta a régiség szagát. Csípte az orrát, talán még el is fintorodott tőle, s ez nem tetszett neki… így hát félredobta. A Láthatatlan Lelkek már csak ilyenek…

De másnap éjszaka, titokban felkattintotta az éjjeli lámpáját és az asztalra nézett. A könyv még mindig ott búslakodott magányosan, pont úgy, amilyennek a Láthatatlan is érezte magát. A Lélek szívét valamilyen furcsa részvét járta át, mindkettejük iránt. Habozva kinyújtotta a kezét, és újra végigsimította a kék borítót. A kissé áporodott szag még mindig áradt a lapokból, de ez most már nem volt kellemetlen, inkább valamilyen megnyugtató bizsergést csalt a Láthatatlan bőre alá.

Úgy nyitotta ki a könyvet, mintha az valami értékes kincset rejtene, ami nemsokára az ölébe fog hullani. Múltak a percek, az órák, a diófa elburjánzott ágai ütemes táncot jártak a széllel a Láthatatlan ablakán… az utcai neonlámpa villódzott, az éjszakába tompa hangú basszus hatolt be.

De a Láthatatlan már nem volt a saját szobájában. Visszaugrott térben és időben, egészen 1957-be a Tófenék utcai lakótelepig. Egyre nagyobb érdeklődéssel ismerte meg Szeplős urat és Szélkisasszonyt.

Szerelemről olvasott. De nem ám arról a szirupos, csöpögős hazugságról, amivel az unatkozó háziasszonyok töltik ki az életükben az űrt… attól a hányinger kerülgette. Bár a Láthatatlan még sosem élte át a nagybetűs érzést, fiatal lelke érezte, hogy azokban a tökéletesnek hazudott érzésekben nem szabad hinni. Hiába volt nyakig benne, a kamaszkorban, a tudatát sosem járta át az a bizsergető, izgalmas álmodozás, amit a lányok oly jól ismertek, ha ránéztek, Szomszéd Karcsira vagy olvastak Jose Armando olthatatlan szerelméről egy tökéletes NŐ iránt.

Nem, ő másmilyen érzésről álmodozott. Maga sem tudta igazán, hogy milyenről, de a kék borítósban valami fájdalmasan hasonlót látott leírva. Az első, igazi, tökéletlen és mégis annyira húsba tépően reális érzést, ami belerágja magát az emberbe és kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Magányról, gyengeségről, egymásra találásról, hibákról és megbotránkoztató, de mégis életszerű hazugságokról olvasott. Nem volt abban a kék borítósban semmi tökéletes érzés, csak a valóság.

A Láthatatlan úgy érezte, mintha bilincsekben vergődne, az újonnan felfedezett igazság szorítása rátelepedett az agyára, mégis falta a sorokat. Eggyé akart válni minden betűvel, minden oldallal, át akarta érezni a fájdalmat, az örömöt… Szélkisasszonnyal együtt akart sírni és nevetni.

Csiribiri, csiribiri lágy paplan, ágyad forró, lázad van…

A Láthatatlan valami olyasmit kapott, amit már régóta keresett, de mégsem tudta felfogni az olvasottakat. Tudta, hogy miről ír a kék borítós, de csak felszínesen jutott el a tudatáig az Érzés. Nem az ő hibája volt mindez, hanem a koráé.

Akkor ébredt rá erre, mikor sok-sok év múlva egy koszos pincében hajlongott az emlékeit selejtezve. Nagy halomban tornyosultak előtte az elmúlt évek, de a Láthatatlan eltökélte, hogy nem engedi meg magának a nosztalgia luxusát, mindentől megszabadul, amit már nem tud felhasználni. Jól csinálta a dolgát, a mellette fekvő két nagy dobozból abban, amin a szomorú „Kidobni” szó díszelgett, csinos kis torony gyűlt össze kacatokból.

S a felnőtt Láthatatlan egyszer csak megpillantotta… egy megfakult kék borító pislogott felé. Porosan, piszkosan, magányosan, pont, mint azon az éjszakán. Láthatatlan a kezébe kapta, s önkéntelenül a mellkasához szorította. Mintha egy rég látott pajtással találkozott volna.

A kék borítós hálásan feküdt Láthatatlan szíve fölött, majd örömmel konstatálta, hogy belecsúsztatják a „Megtartani” dobozba.

Láthatatlan még aznap este elhelyezkedett az ágyában és felnyitotta a kék fedeles kincses ládikát. Újra időutazást tett… ismét találkozott a két elfeledett fiatallal.

A bilincsek észrevétlenül kúsztak rá a szívére, s mire az utolsó oldal után becsukta a könyvet, úgy érezte, hogy megszűnt létezni. Mellkasa zihált, feje zsongott a kavargó gondolatoktól. Mereven felült, s a kék borítóst nedves arcához szorította. Gyöngykönnyei vékony patakokat rajzoltak a kék kartonlapra.

Tudta, hogy most vált eggyé a könyvvel. Legszívesebben magába mart volna, hogy biztos legyen az érzés valódiságában. Hogy biztos legyen abban, hogy nem álmodik, hogy nem csak egy fantom vetette rá az árnyékát. Nem akarta elveszíteni azt, amit most talált meg igazán. Nem egyszerűen a szerelem érzése kavarta föl, hisz még mindig furcsa kis lélek volt, aki nem elégedett meg a lopott csókok és a Duna parti séták ordenáré közhelyeivel.

Láthatatlan az Érzést könnyezte meg. Azt a megfoghatatlan tüneményt, amit csak szívvel és lélekkel lehet átélni, amit az emberből még tüzes vassal sem tudnának kiégetni. Ha nem Szeplős és Szélvészkisasszony szerelméről szólt volna a történet, hanem egy szülő-gyermek kapcsolatról, akkor is ugyanígy potyogtak volna a könnyei. S ez hozta meg a felismerést, hogy rálelt a kék fedeles igazi kincsére.

Hirtelen a kamasz Láthatatlan is előlépett az emlékek homályából, arcán megfejthetetlen mosollyal. Mindketten tudták, hogy most már valóban birtokolják az Érzést. Így, együtt… egymás segítségével. A felnőtt Láthatatlan visszakapott valami fontosat: a kamasz Láthatatlant, a maga kis csodáival és az ösztönös gyakorlatlanságával együtt. S most már többek és gazdagabbak voltak, hisz sikerült megfejteniük a lelküknek egy titkát.

Lassan az én szememből is könny gördül le, hogy belehulljon az illatosan forró vízbe. Alá akarok merülni, hogy ne lássak, ne halljak, csak érezzek… meg akarom szüntetni a külvilágot, mert felesleges a jelenléte. Csak arra vágyok, hogy kettesben maradhassak saját magammal, hogy átérezzem azt, hogy milyen édesen szörnyű létezni. Tudni akarom, hogy milyen vagyok Én, hogy mennyi érzést bírok el, s mennyit birtoklok.

S a vihar végén, a könnyfátyolon áttekintve nekem is sikerült meglátnom mindent, amit adni tudok: Csiribiri, csiribiri szellőlány, szikrát lobbant, lángot hány…