Néhány novellám 2003 -

Indulnia kellett. Hívták. Már régen elvágyott, de most jött el az idő, hogy lépjen. Azon gondolkodott, hogy miért érez félelmet. Erre vágyott. A jegye a kezében, most már felejthet. Együtt lehet Vele. Korlátok, rosszindulat és kételyek nélkül. Ő hívta, oly sok bántó mondat és átsírt éjszaka után. Erre vágyott.

A cigaretta már az utolsókat rúgta a kezében. Gyorsan beleszívott még egyet és a szemetesbe pöccintette. Megrázta magát és némán átkozódott, amiért ilyen butaságokkal foglalkozik, mikor mindent elért. Ránézett a telefonja kijelzőjére, onnan a kettejük arca mosolygott vissza. Már csak pár óra és sosem válnak el többet. Nincs már többé reptéri könny, hiányból csiholt veszekedés... nincs már aki a kettejük boldogsága ellen törne. A lelke hirtelen felemelkedett, s a félelem úgy vált semmissé mint a felette úszó felhőfoszlányok.

De a nehezén már túl vannak. Távolból született és a távolban teljesül be. Tudta már rég, hogy mennie kell egyszer és minden nap azért imádkozott, hogy indulhasson már. Itt nem élt. Nevetett, aludt, evett mint egy gép. De a lelke máshol járt. Csak a gyakori gondok rángatták vissza ideiglenesen meggyötört testébe.

Ezen is már csak mosolygott. A győztesek mosolya volt ez. Megvívta a saját harcát. Kettejükért. Az ellenség is erős volt, de ő kitartott. Hittel, reménnyel várta a jobb napokat. S most ordítani szeretett volna örömében. Végre megérkezett az áldás és új életet kezdhettek.

És ez már a kettejük jövője lesz. Összerándult a teste, mintha az elven öröm érintette volna meg. Mintha az Ő keze lenne. Testet öltött. S ő eldöntötte, hogy többé nem ereszti.

Az energia szétáradt a testében, megrázta magát és ráketintett az előtte tornyosuló épületre. A reptér. Az ajka mosolyra húzódott, mikor rápillantott az órájára és látta, hogy megkezdődött a csekkolás. Jó sokáig rágódtam - gondolta és megragadta a csomagját.

Odabent milliónyi ember nyüzsgött, de ez őt cseppet sem zavarta, két év alatt hozzászokott már. Inkább szórakoztatta, nem érezte magát egyedül. A hatalmas kijelzőn egyből megtalálta az ő járatszámát. Hosszú, nőtől szokatlan léptekkel átfurakodott egy nagy csapat külföldi túristán és odalépett a pulthoz.

Rámosolygott a mögötte ülő hölgyre, majd a kezébe nyomta a jegyét és az útlevelét. A nő intett, hogy a csomagját felteheti a futószalagra. Kissé kelletlenül vált meg a bőrönddől, úgy érezte mintha a régi élete készülne elszánkázni a szeme elől.

- Adhatom ablak mellé? - kérdezte a hölgy.

- Nekem mindegy - vonta meg a vállát mosolyogva - Igen, adhatja.

A nyomtató kilökte a beszállókártyáját, s máris az emlékeit mérlegelték. Közben a gondolatai elrévedeztek... annyira vágyott már hozzá, hogy legszívesebben futva tette volna meg az utat, ha nem 650 mérföldről lett volna szó. Legalább érezném, hogy az én kezemben van a miharabbi viszontlátás és nem egy egyenruhás ismeretlenében.

- 25-ös kapu, a beszállás 11.30-kor kezdődik - s azzal a hölgy visszaadta az iratait.

Egy pillanatra még rászegezte a tekintetét a lustán gördülő csomagjára, de a háta mögött már türelmetlen köhögés hangzott fel, ezért gyorsan elköszönt és kiállt a sorból.

Izzadt a tenyere, de az iratokat mégsem tette el. Ezek voltak új életének zálogai. Repülök hozzá - gondolta, s amint felrémlett előtte a kedves arc, melegség töltötte el a szívét. Ezerszer gyűlölt és imádott arc. Kegyetlen, öntörvényű zsarnok, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindig több kell neki... szolgálni kell teljes szívvel. De ezért cserébe olyan gyönyörű lelket tár fel, ami minden szenvedést megér.

- A foglya vagyok - nevetett fel némán, s egy csöppet sem bánta, hogy a körülötte állók meglepett pillantásokkal bombázzák - Gyötörj kérlek, de utána úgy szeress, úgy ahogy csak te tudsz. Mondd ki a nevem, mondd ki a te hangodon. Ölelj át, akarlak. Gyalázz, de aztán feküdj a lábaimnál. Ahogy mindig teszed. Ne vedd el tőlem a boldogságot. Kell nekem. Kellesz nekem. Kellek neked. Így kell lennie.

A telefon megszólalt a zsebében, tudta, hogy Ő az.

- Szia életem - hangja inkább hallatszott csiripelésnek, mint egy komoly nő tónusának.

- Hol vagy szerelmem?

- A reptéren. Repülök hozzád, szó szerint.

Mindketten felnevettek.

- Siess, mert már nagyon várlak.

- Minden rendben?

- Persze, nemsokára én is indulok.

- Utána hazaviszel...? Hozzánk?

- Igen.

A hangjától megborzongott. Valósággá vált az álom. Érezte benne az eljövendő évek boldogságát.

- Szeretlek. Te is engem?

- Butuskám, tudod, hogy nagyon szeretlek.

- Akkor jó. Tegyük le. Sok lesz.

- Vigyázz magadra.

Habozott. Valami fojtogatta.

- Fogok - nyögte ki végül, nem értve mi ütött belé megint.

Kattant a készülék és csend lett. A fojtogató érzés is eltűnt. Megint elmosolyodott, kinevette magát, amiért ilyen félős nyuszi.

Megforgatta a gyűrűt az ujján. Két név volt belevésve. Ez vigyáz rám.

Sosem múltak még ilyen gyorsan a percek.

Beszállás.

Kapu.

Gép.

Amint felszálltak és alatta már csak a kilométerek látszottak, visszaemlékezett. Mennyit harcoltak... a butaság, az el nem fogadás ellen, mi majdnem tönkretette a szerelmüket. De mégsem tudták elszakítani őket egymástól. Mert így kellett lennie. Ők egymásnak lettek teremtve. Kínozták, imádták, megalázták és boldoggá tették egymást. Nevetségesen szerették egymást. Önzően, kisajátítóan, de így volt a jó. Volt erejük kimutatni a legbensőbb érzéseiket. Sokat köszönhettek egymásnak.

Körültekintett a gépen. Az utasok vidáman csevegtek, nevettek, úgy érezte, mintha nem is egy repülőn ülne, hanem egy baráti vacsorán. Rámosolygott a szomszédjára. Jól esett közvetlennek lenni.

Alig bírt ülve maradni, fizikailag érezte, ahogy egyre közelebb kerül Hozzá. Érezte, hogy a gép falja a mérföldeket. De az ő szíve ennél gyorsabb volt. Elővette a kék könyvecskéjét. Vigyorogva húzta végig a kezét a nevén, amit az első oldalra írt. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - rémlett fel az Ő hangja, az ő szavai a fejében. Írni kezdett közben hagyta, hogy emlékezzen az illatára, amit nemsokára újra fog érezni.

Enyhe remegés futott át a gépen. A toll is megrándult a kezében. Nem figyelt oda, gyorsan szívvé satírozta az eltévelyedett tollvonást.

- Kérem üljenek le és kapcsolják be az öveiket! - a stewardes hangja higgadt volt, miközben végiglépkedett az ülések között.

Ő mindig bekapcsolva tartotta. Gyorsan leírta az utolsó szót és gondosan elrakta a könyvet, a táskája legmélyére, majd hátradőlt.

Pár perc volt az egész... a légnyomás csökkent... s valahogy úgy rémlett neki, hogy az ablakból már egyre közelibbnek látja a felhőket. Kiáltozás... zokogás... a gép furcsa szögben dőlt el. Valaki az arcára nyomott valamit. Kitsztult a feje, az oxigén áramlott a tüdejébe. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem lehet igaz, csak álmodom. A teste megbénult. A gyomra táncot járt. Hirtelen úgy érezte, valaki belékapaszkodik... csak Ő lehet az, már ott van és csak álmodik. Éjszaka van, igen, mellette fekszik, az új otthonukban.

Sötét lett... minden eltűnt... a föld ízét már nem érezte meg.

*

A könnyei patakokban folytak, ahogy a rendőr a kezébe adta a táska maradványait. Sírni gyengeség, de kit érdekel már. Letépte az átlátszó zacskót és az arcához szorította a fekete bőrt. Égett szag csapta meg az orrát. Valami kemény nyomódott az arcának. Vakon beletúrt, a keze fel nem ismerhető tárgyakba ütközött, de félresöpörte őket, csak egyet emelt ki. Kemény, kék fedele volt és csodálatos módon épségben maradt. Mit sem törődve a körülötte jajgató hozzátartozókkal, kivágott a tömegből és keresett egy eldugott széket a teremben. Nem tette a földre a táskát, az ölébe helyezte, óvatosan, mintha az Ő teste lenne. Macik, napernyő, játékok... a kék könyv fedelét díszítő minták olyan elviselhetetlen fájdalmat gerjesztettek benne, hogy úgy érezte menten belerokkan. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - hallotta a saját hangját.

Felütötte a fedelet, kettejük mosolygó arca nézett vissza rá. Az Ő barna szemében semmi szemrehányás nem volt, úgy simult hozzá a képen, ahogy mindig, odaadón. Meg akarta érinteni az arcot, de nem bírta. Tudta, hogy ami most következik, mindennél roszabb lesz.

Az utolsó oldalhoz lapozott. Igaza volt.

" Már a repülőn vagyok. Látom a felhőket. A hegyeket mindig jobban szerettem felülről nézni. Egy hatalmas ujj felgyűrte őket. Végre beteljesül, Veled leszek szerelmem. Biztos nem is gondolja, hogy mennyit jelent ez nekem. Mennyire küzdöttem, mennyit tűrtél, de győztünk. Ugye örökre? El akartál dobni, hányszor is, már nem tudom... de még itt vagyok és most már mindig itt leszek. Nem kell félned ezentúl. Nem hagylak el. Én nem. Mert te vagy a másik felem... "