HTML

Szilvia novellái

Negyedik osztályos gimnazista voltam, mikor elkezdtem írni. S bár mostanára már elég sokat változott a stílusom, nem szeretném átadni a régi műveimet az enyészetnek, hát inkább megosztom Veletek itt! Azok az írások, amik nagyon-nagyon személyesek, a másik blogra fognak felkerülni!

Friss hozzászólások

Linkblog

2009.04.13. 01:36 Boszilvi

Hazajáró

 

Az emlékek visszajárnak. Könyörtelenül döfik beléd újra fullánkjukat. Évek távlata? Ugyan már. A szívdobogásod a régi még most is, az-az egyetlen mozdulat amire bénult tested képes.

Ülök és megrohannak az illatok, a képek. A torkomon rettegés kúszik fel, vaskéz markolja a mellkasomat, a tüdöm szűkül, homályos minden.

Két bakancsos láb csattanása a faajtón, a karizmok feszülése a korláton kapaszkodva. Támaszd meg magad, végy lendületet. Reccsenés, dübörög a talp, új lendület, újabb reccsenés. Tudod mi vár rád az ajtó túloldalán. A fejedben a remény utolsó lehellete vihart kavar. Talán mégsem...

A fa felsikolt és enged az erőszaknak, s ti szinte beömlöttök a feltáruló Pokolba. Egy pillantás balra, s a térded kocsonyásan cuppog a saját súlyod alatt. A hangok eljutnak hozzád, de a leghangosabb a saját rémült zihálásod. Bírni kell, tenni kell valamit. A Test félig ül, félig térdel, lerántod a földre, közben az fut át az agyadon, hogy vajon miért nem az ágyon fekszik, hová indulhatott. Önkezével... de hogy lehetett ereje utána felkelni? Stabil oldalfekvés... az kell ide. Együttes erővel vonszoljátok, próbáljátok a megfelelő helyzetbe kényszeríteni. Levegő kell a tüdőbe.

Remegő kezed a táskádban kutat, hol van az a kurva telefon?? Felállsz, a térded megremeg, de még tartod magad. Tudod mit kellene tenned, de csak állsz bambán a szoba közepén. Elfelejtetted a mentők számát. Kétségbeesetten kutatod forgó agyad mélyén azt a kibaszott három számot. Sápadt arcok követik minden mozdulatodat, mire felnyögsz: Mi a mentők száma? Hangodban a szégyenkezés, a rettegés és a gyengeség érdekes elegyet alkot.

Úgy hallod a saját hangod, mintha egy kút fenekéről szólna, s bár olyan mintha álmodnál, mint a jó tanuló úgy felelsz a diszpécser minden kérdésére. Gratulálunk jelesre vizsgázott, oklevelét egy szirénázó mentőautó képében pár percen belül átveheti.

Kitámolyogsz a folyosóra, gyűlölöd magad érte, de azzal védekezel magad előtt, hogy várni kell a segítséget. Ide kell, hogy találjanak. Megfutamodsz, mint egy gyerek. Nem akarod látni, nem akarod érezni... minden rendben lesz, minden rendben lesz mint a múltkor. Tehetlenségedben toporzékolni kezdesz és üvöltve fröcsögöd a válogatott káromkodásokat a mentősökre. Hol vannak már? Fel sem fogod, hogy a te évezreded más óráján pár percben mérhető.

Motorbőgés, csikorgás, sziréna. A megkönnyebbülés első hulláma áraszt el, új erőre kapva lerobogsz a lépcsőn, feltéped a kaput. A hideg vas belemar a bőrödbe, de nem törődsz vele. Hiába látod a hatalmas rémisztő táskájukat lóbálva futó alakok igyekezetét, ordítani akarsz, hogy "még gyorsabban". A kérdés felesleges, zihálásod mindent elárul, csak a fejeddel bólintasz az ajtó felé.

A gépezet működik. Olajozottan. Hallod a kiszűrődő hangokat, határozott utasításokat, a test puffanását. Érthehetlen gyógyszernevek röpködnek a levegőben. Hagyjuk ezt a profikra.

Közben a sápadt arcok ismét körbevesznek, de már távolabb lebegnek, ki itt ki ott bukkan fel a látómeződben. Nem törődsz velük. Űzött vadként jársz fel alá, remegsz minden porcikádban. Hirtelen a saját lábadban botlasz el, térdre esel, de nem bánod. A kezed imára kulcsolódik, s bár sosem hittél, most mégis a porban csúszol valaki előtt, aki talán nem is hall téged. Könyörögsz, mint egy koldus. Nyüszítve próbálod a belsődben tekergőző éhes sárkányt legyűrni, aki a szívedet marcangolja. Csak pár szót engedj szólnom, kérlek.

Szelíden felhúznak a földről s a lépcsőre ültetnek. Árnyék borul rád, majd egy hang, bentről a Pokolból tépi fel a bodhártyád. Tudod mit jelent. Felsivít újra és újra. Mi ez? Te jó ég mi ez a hang?- nyögsz fel gyerekesen remélve, hogy talán mégis rosszul hallasz. Az árnyék remegő kezeivel befogja mind a két füled. Ne hallgasd, he hallgasd drágám.

Összegömbölyödsz ültödben, mint egy éhes sündisznó, tüskéid bárkit agyonmarnának.Hagyjatok, nem bírom már, engedjetek! A kezek eltűnnek a füledről, de már csak a csendet hallod. S csendnek nem kellene felhangoznia. Nem itt, nem így.

Érzed, hogy izzadtság csorog végig a gerinced mentén, bambán nézel fel az árnyékra. Mi történik? Mi folyik itt?

Hirtelen harátozott léptekkel megjelenik az ajtóban az együttérző válasz: Sajnos az a helyzet, hogy...

Sikoltásodba a falak is beleremegnek. Nem látsz már semmit. Acélmarok szorul rá a torkodra, visszatartja a könnyeket, éktelenül tomboló, forgó, kavargó tornádóba sűrítve a zokogást égő belsődben. Fuldokolsz, szádat kitátod mintha így ki tudnál köpni minden fájdalmat, s helyére csak egy csepp levegőt csempészhetnél. Vakon mászni kezdesz, kúszol lefelé, ahonnan azt a férfira nem emlékeztető sírást hallod. Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. Gyereksírás az, a véred bömböl, s te magadhoz akarod szorítani. Leereszted a fejed az övé mellé, a lépcső hideg és sáros, s az árnyalak újra rátokborul, ezúttal már forró, élő könnyekkel hintve tele hajad.

Sötét vonaglik fényben. Bevégeztetett.

Szólj hozzá!


2008.09.20. 22:56 Boszilvi

Odi et amo

Odi et amo

 

S. könnyeit nyelve meredt a monitorra. A O. feketén lüktető szavai sikítva doboltak ritmust az agyában: "Megmondtam, hogy nem akarok beszélni veled. Nem hiányzik."

 

Keze erőtlenül emelkedett a billentyűk felé, de félúton lehanyatlott. Könnyei szinte leégették a bőrét. Kicsordulni érezte a vérét, a melegség végigfolyt a füle mellett. Nem bánta, semmit sem bánt. Még néhány pillanatig a sokktól bénultan, könnyesen, véresen lebegett a semmiben, majd aprókat nyögve,minden erejét össeszedve mégis írni kezdett:

"O. én azt hittem nem gyűlölsz annyira, hogy még egy pár szavas beszélgetés a semmiről is zavar. Ez... ez azt jelenti, hogy abszolút nem szeretsz már?"

A vér már a szeméből is csöpögött, égette, marta, elvakította. Választ várt...mégsem akarta látni.

"S. megőrjítesz! Utálom a kérdéseidet"

S. megtörölte arcát, szemei jegesekké váltak mintha démon szállta volna meg és vértől csöpögő ujjakkal visszaírt:

"Renden van O. Tudom, hogy sok butaságot követtem el, de neked is volt sok hibád. Bűnösnek érzem magam, mert még mindig ennyire szeretlek, mert még mindig érzem, hogy van jövőnk. Azt akartad, hogy változzak. Ezen dolgozom, nem akartalak zavarni. De mélyen bíztam benne, hogy talán titkon te is hiányolod a társaságomat és akarsz engem. Még mindig különlegesnek érzem a szerelmünket. Sajnálom. Mindent annyira sajnálok. Megint hibáztam, nem akartalak zavarni. Szeretlek. Vigyázz magadra."

Enter.

Ezredévnyi idő után sem érkezett válasz O.-tól. S. lassan megnyalta vértől vöröslő ajkát, s kilépett a programból.

(O. vicsorgott a képernyőre, miközben kezével dühösen felmutatott az égre. Már megint kezdi... gyorsan kilépett a programból, minek is idegesítse magát. Ismerte S.-t, ezért gyorsan lehalkította a telefonját. Biztos mindjárt felhív, biztos mindjárt, na most... hé, miért nem hív?)

----

S. vakon tapogatózott a szobájában. Sötét volt. Éjszaka. Csendes, nyugodt, átkozott éjjel. Asztal, rendben van. Komód, ez is a helyén van. Csak kíváncsiságból lecsapott a szekrénypolcra... itt a képünk. Minden a helyén. Nem lehet - mormolta - valami hiányzik. Érzem, hogy hiányzik valami. Végigtapogatta az ismerős tárgyakat. Agyát egyre növekvő rémületbe fogta a felismerés, hogy minden megvan. Izzadtságcsepp gördült végig a hátán. Mit veszített el?

Zavarodottan állt meg a szoba közepén, még a szemét sem nyitotta ki. Mellkasát mintha egy iszonytatóan erős kéz nyomta volna össze. Zihálva próbált lélegzethez jutni. Valamit elvesztett, nagyon hiányzik... nagyon kell...

Fel sem eszmélt az ajtó nyikorgására. Parányi fénycsík kúszott be a sötétbe.

- S. mit csinálsz?

Cs. állt ott, akit álmából zavart fel a motoszkálás.Aggódó, barát-arcát S.-re fordította, aki lassan, még mindig sebesen szuszogva kinyitotta a szemét.

- Valami hiányzik - közölte egyszerűen.

- Miért nem alszol? - suttogta Cs.

- Valami hiányzik - ismételte meg S. csodálkozva.

Hisz olyan egyértelmű volt a válasza elsőre is, hogy lehet, hogy Cs. nem értette meg?

Cs. beosont a szobába és tétován rátette a kezét S. karjára.

- Gyere, feküdj le kérlek.

S. felhorkant, majd beletörődően ismét lehunyta a szemét. Mellkasa sebesen hullámozni kezdett.

- Rosszul vagy? - kérdezte Cs. rémülten.

S. csak a fejét rázta. Nem, nincs ő rosszul, de valami hiányzik, értsék már meg végre.

- S... kicsim... feküdj vissza...minden rendbe fog jönni - Cs. hangja elvéknyult, miközben szelíden húzni kezdte barátnőjét az ágy felé.

S. engedelmesen követte. A paplan bársonyos melegséggel temette maga alá. Ismerős illat lopódzott az orrába, ahogy belefúrta fejét a párnájába. Erős illat, dohány és férfi parfüm. Ez valahogy megnyugtatta... mintha álompor lett volna az-az illat. A boldogságot juttatta eszébe.

Cs. lehajolt hozzá.

- Kérsz egy teát?

- Nem, köszönöm. Itt, most, jó - morogta S. könnyezve, belefeledkezve abba a csodás illatba.

Cs. még sokáig állt ott szótlanul, szorongva őrizve S.-t. Még akkor is, mikor S. már rég aludt.. nedves, piros arca néha boldogan meg-megvonaglott. Úgy tűnt álmában megtalálta, amit keresett.

(O. még mindig a gépe előtt ült. Az idő már hajnal felé járt. S. mindig kacagott azon, hogy milyen álomszuszék az ő szerelme... s most? Most virraszt. Megint dühös lett. Ez is S. miatt van. Miért mondta azokat a szörnyűségeket róla? A Az nem hagyja nyugodni. Miért kell egyáltalán még mindig rá gondolnia? Ne nézd a telefonodat!

Sértett büszkesége gonoszul sutyorgott a fülébe... megalázott téged, bolond az a lány. Láthattad. Őrült. Hazug. Provokál. Jól tetted, hogy elküldted. Nehogy most bánd meg!

Mégis rosszul érezte magát. Ránézett az ágyára, de egy másik, mérföldekkel távolabbit látott maga előtt. Egy rozoga darabot, aminek mindig kiesik a lába. S benne egy alak fekszik, mocorog, rugdossa a takarót. O. ott ül mellette, közel hozzá. Az alak egyszerre csak kinyújtja fehér, puha kezét és az övé után tapogatózik. O. lenéz rá... álmos arc néz vissza rá, de mosolyog az-az arc. O. gyöngéden megfogja a felé nyújtott kezet...

Hagyd abba! Megalázott!)

----

S. karikás, vérben úszó szemeit, hamuszürke arcát nézte a tükörben. Máskor fénylő, dús haja tartás nélkül tapadt a fejére. Nem akarta ezt a szörnyeteget látni. Őrültnek, piszkosnak érezte magát. Semminek.

Lenézett a lába mellé dobott táskájára. Sok hosszú, aggódó levél rejtőzött benne. Hajnalban kelt és azóta csak írt, egyfolytában. O.-nak írt. Szerelemről, hűségről, kitartásról. Aggódva ismételgette mondatait. Mit csinálsz szerelmem?

Rohanni akart O. karjaiba. Végtelenségig gyötört agyában ez az egy kép vert csak gyökeret. Odarohanni hozzá, és az ő kitárt karjaiba vetni magát. Ott zokogni a mellén. Érezni az illatát.

S. belemarkolt a hajába és fájdalmasan eltorzult az arca. Talán a fizikai fájdalom... igen az majd kiírtja belőle ezt a hiányt, ezt az őrületet... ezt a szerelmet. Hajszálak maradtak a markában kímélet nélküli mozdulatai miatt, de nem érdekelte. Csak történjen már valami!

Néma tombolásának Cs. vetett végett, aki már egy ideje titokban figyelte barátnőjét, s most rémületét leküzdve megköszörülte a torkát. S. odanézett.

- Hogy vagy? - kérdezte Cs. nyugodtnak szánt hangon.

S. elengedte a haját és fáradtan megrántotta a vállát.

- Jössz suliba? - ütötte tovább a vasat Cs.

S. lehajtotta a fejét, s pár pillanatra mozdulatlanná dermedt.

- Majd utánadmegyek, indulj csak nyugodtan. Még lezuhanyozok - felelte de nem nézett fel.

- Tuti? - kérdezte Cs.

- Igen - erősítette meg S. kissé türelmetlen hangon.

Cs. felsóhajtott.

(O. a munkahelyén ücsörgött. Rohadt egy nap. Megint veszekedett a főnökével. Megint veszekedett az anyjával. Megint... nem S.-el nem. Vele már 3 napja nem beszélt, bár látta a programba bejelentkezve. Állandóan ott volt. Csak a jelek... nincs a gépnél, elfoglalt... hazug egy nőszemély. Biztos máris pasizik. Most már azért sem érdekli, nem kell már izgatnia magát emiatt.

De miért hallgatja a a buta mindig az "Ő" számait? Ezt is látta a programban. S. sosem hallgatott zenét az ő nyelvén... most miért? Biztos, hogy idegesítse. O. ökölbe szorította a kezét. Biztos máris talált mást! S.-t elképzelni egy másik férfi karjában? Ezt a gondolatot nem lehet kibírni... Ordított valaki a háta mögött.

- Megyek! - kiáltotta O. s mikor felállt csak akkor döbbent rá, hogy nem a saját anyanyelvén szólt.

S-nek szólt, az ő közös nyelvükön.)

---

S. a városban kóborolt. Nem ment el az iskolába, helyette céltalanul járta az utcákat. Mintha minden ember kitért volna az útjából. Mintha egy űzött vad rohant volna az ő képében. Hosszú kabátja lobogott a szélben. Úgy érezte őt is felkapja és elsodorja. Hadd vigye messzire. Bárhol csak ne itt!

Nem tudta, hogy mióta járkál már. Egy perce, egy órája, egy napja? Mindegy volt. Nem volt már kihez hazasietnie. Ahogy S. visszagondolt arra az egy hétig tartó veszekedésre, O. hideg, gúnyos szavaira, az üvöltésére, megborzongott. Újra és újra kínozta, vádolta magát. O. te vagy a másik felem. A lelkemé és a testemé egyaránt. Nem szeretsz már, van más? Ugye már mással ismerkedsz? Tudod, hogy abba belepusztulok.

Lelépett a járdáról. Nem vette észre a közeledő autót.

 

(O. összerándult. Levette a kezét a fülsiketítő zajjal dolgozó gépről. Valami össeszorította a szívét. Mi történhetett? Jó megérzései voltak. Baj van. Rápillantott a telefonjára. Sötéten ásított a kijelző. Most már egy másik hang kacagott a fülébe: Térj már észhez O! Makacs vagy! Hallgassatok már el, valami baj van akarta ordítani O. de nem jött ki hang a torkán.)

S. zsebében rezegni kezdett a telefon. Ösztönösen hátralépett egyet és kivette a készüléket. Ebben a pillanatban egy autó csikorogva fékezett pont az orra előtt. S. elszédült.

- Hülye maga? Miért nem néz körül? Majdnem elütöttem! - ordította a sofőr letekerve az anyósülés melletti ablakot.

S. remegni kezdett.

- Mit áll ott? Be van golyózva?

S. hátrálni, majd megfordult és szaladni kezdett. A férfi hangja úszott utána a szélben... Őrült maga? Be van golyózva?

S. csak rohant kikerülve minden embert, a telefonját szorongatva. Sírni nem tudott.

Sok-sok utcával arrébb lerogyott egy padra. Remegő kezeibe támasztotta fejét. Mi történik vele? Izzadó tenyeréből kicsúszott a telefon. S. gépiesen felvette a földről és megnézte. Cs. hívta. Most akkor Cs. megmentette az életét? Nagyon úgy tűnik. S. mégsem tudott boldog lenni. Egyre azon járt az esze, hogy ha Cs. nem most hívja fel, akkor most már nem szenvedne. Már nem érezné ezt a fájdalmat. Már nem gondolna Rá...

Az életnek örülni kell! Általános igazság. S. felhorkant és elkeseredetten lehajtotta a fejét. Nem, nem, nem, nem.... mániákusan ismételgette a tagadást... nem, nem, nem... a telefon ismét rezegni kezdett... nem, nem, nem.... hagyjanak már békén! Felemelte, hogy kapcsolja.

A kijelzőn O. száma villogott...

(O. káromkodott. Vedd már fel! Mondd, hogy nincs bajod. Nem leszek hideg veled. Szeretlek én is téged te őrült. Csak vedd már fel! Kérlek!)

 

 

 

 

 


--Cuiusvis hominis est errare, nullius nisi insipientis in errare perseverare.--

  • Bármely ember tévedhet; egyedül az ostoba tart ki tévedése mellett. (Cicero)

 

--„Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris; nescio, sed fierí, sentio et excrucior” --(Catullus epigrammája ).

 

--Omnia vincit amor.--

  • A szerelem mindent legyőz.
  • Vergilius: Georgica.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 16:04 Boszilvi

Beteljesülés

A felhők sápadtan úsztak felette. Szinte nem is hallotta a körülötte haladó autók hangját, úgy belemerült az ég tanulmányozásába. Szemei egy különösen nagy felhőoszlopra tapadtak. Félelmet érzett, különös fojtogató rettegést. Csomagja mellette pihent, benne eddigi élete minden kedves, apró emlékével és pár kapkodva becsomagolt ruhadarabbal együtt.

Új élet.

Indulnia kellett. Hívták. Már régen elvágyott, de most jött el az idő, hogy lépjen. Azon gondolkodott, hogy miért érez félelmet. Erre vágyott. A jegye a kezében, most már felejthet. Együtt lehet Vele. Korlátok, rosszindulat és kételyek nélkül. Ő hívta, oly sok bántó mondat és átsírt éjszaka után. Erre vágyott.

Beteljesült az álom.

A cigaretta már az utolsókat rúgta a kezében. Gyorsan beleszívott még egyet és a szemetesbe pöccintette. Megrázta magát és némán átkozódott, amiért ilyen butaságokkal foglalkozik, mikor mindent elért. Ránézett a telefonja kijelzőjére, onnan a kettejük arca mosolygott vissza. Már csak pár óra és sosem válnak el többet. Nincs már többé reptéri könny, hiányból csiholt veszekedés... nincs már aki a kettejük boldogsága ellen törne. A lelke hirtelen felemelkedett, s a félelem úgy vált semmissé mint a felette úszó felhőfoszlányok.

Hosszú az út.

De a nehezén már túl vannak. Távolból született és a távolban teljesül be. Tudta már rég, hogy mennie kell egyszer és minden nap azért imádkozott, hogy indulhasson már. Itt nem élt. Nevetett, aludt, evett mint egy gép. De a lelke máshol járt. Csak a gyakori gondok rángatták vissza ideiglenesen meggyötört testébe.

Szenvedés.

Ezen is már csak mosolygott. A győztesek mosolya volt ez. Megvívta a saját harcát. Kettejükért. Az ellenség is erős volt, de ő kitartott. Hittel, reménnyel várta a jobb napokat. S most ordítani szeretett volna örömében. Végre megérkezett az áldás és új életet kezdhettek.

Jövő.

És ez már a kettejük jövője lesz. Összerándult a teste, mintha az elven öröm érintette volna meg. Mintha az Ő keze lenne. Testet öltött. S ő eldöntötte, hogy többé nem ereszti.

Az energia szétáradt a testében, megrázta magát és ráketintett az előtte tornyosuló épületre. A reptér. Az ajka mosolyra húzódott, mikor rápillantott az órájára és látta, hogy megkezdődött a csekkolás. Jó sokáig rágódtam - gondolta és megragadta a csomagját.

Odabent milliónyi ember nyüzsgött, de ez őt cseppet sem zavarta, két év alatt hozzászokott már. Inkább szórakoztatta, nem érezte magát egyedül. A hatalmas kijelzőn egyből megtalálta az ő járatszámát. Hosszú, nőtől szokatlan léptekkel átfurakodott egy nagy csapat külföldi túristán és odalépett a pulthoz.

Rámosolygott a mögötte ülő hölgyre, majd a kezébe nyomta a jegyét és az útlevelét. A nő intett, hogy a csomagját felteheti a futószalagra. Kissé kelletlenül vált meg a bőrönddől, úgy érezte mintha a régi élete készülne elszánkázni a szeme elől.

- Adhatom ablak mellé? - kérdezte a hölgy.

- Nekem mindegy - vonta meg a vállát mosolyogva - Igen, adhatja.

A nyomtató kilökte a beszállókártyáját, s máris az emlékeit mérlegelték. Közben a gondolatai elrévedeztek... annyira vágyott már hozzá, hogy legszívesebben futva tette volna meg az utat, ha nem 650 mérföldről lett volna szó. Legalább érezném, hogy az én kezemben van a miharabbi viszontlátás és nem egy egyenruhás ismeretlenében.

- 25-ös kapu, a beszállás 11.30-kor kezdődik - s azzal a hölgy visszaadta az iratait.

Egy pillanatra még rászegezte a tekintetét a lustán gördülő csomagjára, de a háta mögött már türelmetlen köhögés hangzott fel, ezért gyorsan elköszönt és kiállt a sorból.

Elkezdődött.

Izzadt a tenyere, de az iratokat mégsem tette el. Ezek voltak új életének zálogai. Repülök hozzá - gondolta, s amint felrémlett előtte a kedves arc, melegség töltötte el a szívét. Ezerszer gyűlölt és imádott arc. Kegyetlen, öntörvényű zsarnok, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindig több kell neki... szolgálni kell teljes szívvel. De ezért cserébe olyan gyönyörű lelket tár fel, ami minden szenvedést megér.

- A foglya vagyok - nevetett fel némán, s egy csöppet sem bánta, hogy a körülötte állók meglepett pillantásokkal bombázzák - Gyötörj kérlek, de utána úgy szeress, úgy ahogy csak te tudsz. Mondd ki a nevem, mondd ki a te hangodon. Ölelj át, akarlak. Gyalázz, de aztán feküdj a lábaimnál. Ahogy mindig teszed. Ne vedd el tőlem a boldogságot. Kell nekem. Kellesz nekem. Kellek neked. Így kell lennie.

A telefon megszólalt a zsebében, tudta, hogy Ő az.

- Szia életem - hangja inkább hallatszott csiripelésnek, mint egy komoly nő tónusának.

- Hol vagy szerelmem?

- A reptéren. Repülök hozzád, szó szerint.

Mindketten felnevettek.

- Siess, mert már nagyon várlak.

- Minden rendben?

- Persze, nemsokára én is indulok.

- Utána hazaviszel...? Hozzánk?

- Igen.

A hangjától megborzongott. Valósággá vált az álom. Érezte benne az eljövendő évek boldogságát.

- Szeretlek. Te is engem?

- Butuskám, tudod, hogy nagyon szeretlek.

- Akkor jó. Tegyük le. Sok lesz.

- Vigyázz magadra.

Habozott. Valami fojtogatta.

- Fogok - nyögte ki végül, nem értve mi ütött belé megint.

Kattant a készülék és csend lett. A fojtogató érzés is eltűnt. Megint elmosolyodott, kinevette magát, amiért ilyen félős nyuszi.

Megforgatta a gyűrűt az ujján. Két név volt belevésve. Ez vigyáz rám.

Sosem múltak még ilyen gyorsan a percek.

Beszállás.

Kapu.

Gép.

Amint felszálltak és alatta már csak a kilométerek látszottak, visszaemlékezett. Mennyit harcoltak... a butaság, az el nem fogadás ellen, mi majdnem tönkretette a szerelmüket. De mégsem tudták elszakítani őket egymástól. Mert így kellett lennie. Ők egymásnak lettek teremtve. Kínozták, imádták, megalázták és boldoggá tették egymást. Nevetségesen szerették egymást. Önzően, kisajátítóan, de így volt a jó. Volt erejük kimutatni a legbensőbb érzéseiket. Sokat köszönhettek egymásnak.

Körültekintett a gépen. Az utasok vidáman csevegtek, nevettek, úgy érezte, mintha nem is egy repülőn ülne, hanem egy baráti vacsorán. Rámosolygott a szomszédjára. Jól esett közvetlennek lenni.

Alig bírt ülve maradni, fizikailag érezte, ahogy egyre közelebb kerül Hozzá. Érezte, hogy a gép falja a mérföldeket. De az ő szíve ennél gyorsabb volt. Elővette a kék könyvecskéjét. Vigyorogva húzta végig a kezét a nevén, amit az első oldalra írt. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - rémlett fel az Ő hangja, az ő szavai a fejében. Írni kezdett közben hagyta, hogy emlékezzen az illatára, amit nemsokára újra fog érezni.

Életünk minden hátralévő napján.

Enyhe remegés futott át a gépen. A toll is megrándult a kezében. Nem figyelt oda, gyorsan szívvé satírozta az eltévelyedett tollvonást.

- Kérem üljenek le és kapcsolják be az öveiket! - a stewardes hangja higgadt volt, miközben végiglépkedett az ülések között.

Ő mindig bekapcsolva tartotta. Gyorsan leírta az utolsó szót és gondosan elrakta a könyvet, a táskája legmélyére, majd hátradőlt.

Pár perc volt az egész... a légnyomás csökkent... s valahogy úgy rémlett neki, hogy az ablakból már egyre közelibbnek látja a felhőket. Kiáltozás... zokogás... a gép furcsa szögben dőlt el. Valaki az arcára nyomott valamit. Kitsztult a feje, az oxigén áramlott a tüdejébe. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem lehet igaz, csak álmodom. A teste megbénult. A gyomra táncot járt. Hirtelen úgy érezte, valaki belékapaszkodik... csak Ő lehet az, már ott van és csak álmodik. Éjszaka van, igen, mellette fekszik, az új otthonukban.

Sötét lett... minden eltűnt... a föld ízét már nem érezte meg.

*

A könnyei patakokban folytak, ahogy a rendőr a kezébe adta a táska maradványait. Sírni gyengeség, de kit érdekel már. Letépte az átlátszó zacskót és az arcához szorította a fekete bőrt. Égett szag csapta meg az orrát. Valami kemény nyomódott az arcának. Vakon beletúrt, a keze fel nem ismerhető tárgyakba ütközött, de félresöpörte őket, csak egyet emelt ki. Kemény, kék fedele volt és csodálatos módon épségben maradt. Mit sem törődve a körülötte jajgató hozzátartozókkal, kivágott a tömegből és keresett egy eldugott széket a teremben. Nem tette a földre a táskát, az ölébe helyezte, óvatosan, mintha az Ő teste lenne. Macik, napernyő, játékok... a kék könyv fedelét díszítő minták olyan elviselhetetlen fájdalmat gerjesztettek benne, hogy úgy érezte menten belerokkan. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - hallotta a saját hangját.

Felütötte a fedelet, kettejük mosolygó arca nézett vissza rá. Az Ő barna szemében semmi szemrehányás nem volt, úgy simult hozzá a képen, ahogy mindig, odaadón. Meg akarta érinteni az arcot, de nem bírta. Tudta, hogy ami most következik, mindennél roszabb lesz.

Az utolsó oldalhoz lapozott. Igaza volt.

" Már a repülőn vagyok. Látom a felhőket. A hegyeket mindig jobban szerettem felülről nézni. Egy hatalmas ujj felgyűrte őket. Végre beteljesül, Veled leszek szerelmem. Biztos nem is gondolja, hogy mennyit jelent ez nekem. Mennyire küzdöttem, mennyit tűrtél, de győztünk. Ugye örökre? El akartál dobni, hányszor is, már nem tudom... de még itt vagyok és most már mindig itt leszek. Nem kell félned ezentúl. Nem hagylak el. Én nem. Mert te vagy a másik felem... "

 

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:45 Boszilvi

Egy élet ára

 

 

- Szeretlek - mondta a Férfi. Nemének kiemelkedő képviselője volt, valószínűtlenül kék szemekkel és fekete hajjal. A legtöbb nőstény azonnal elalélt volna, ha ezt a szót hallja a szájából.
- Fenét! - hangzott a tömör felelet a mellette fekvő nőtől.
- Miért mondod ezt?
- Mert nem mondasz igazat.
- Azt te honnan tudod?
- Tudom. Érzem.
Azzal a Nő felkelt a gyűrött lepedők közül. Kecsesen kinyújtóztatta tagjait, egy cseppet sem szégyellve meztelenségét. Igazából nem is volt mit restellnie. Teste - a mai mércével mérve is- tökéletes volt. S ő tudatában volt ennek. A kuncsaftok már régen meggyőzték erről... Mert a tökéletes kinézetet belülről csak egy dolog zavarta: a Nő kurva volt. Szinte meg is sértődött, ha a prostituált szót használták a foglalkozására. "Kurva vagyok, akárhogy is próbáljuk szépíteni!" - mondogatta gyakran.
- Te nem szeretsz? - kérdezte a Férfi, szinte a könnyeivel küszködve.
- Nem. Én már megtanultam, hogy a szerelem nem létezik. Engem nem lehet sokáig szeretni.
- Nem hiszek neked! Én szeretlek! Teljes szívemből!
- Olyan gyerekes vagy. Kis naiv, buta fiú - a lány szavai gyöngéden csengtek. Olyan szavak voltak ezek, amiket más kuncsaftoknál sohasem használt. De ez a fiú közel állt a szívéhez. Bár most már bánta, hogy belekeverte az érzelmeit a munkába. Nem kellett volna olyan sokszor beszélgetni vele a menetek előtt és után.
A Férfi a párnába fúrta a fejét. Nem tudott és nem is akart ránézni a Nőre. Érezte, hogy ha megint a pillája mögé férkőzne a lány fedetlen mellének és domborodó vénuszdombjának látványa, azonnal elveszne. Magára húzta a takarót, mert őt igenis zavarta a meztelenség. A lány leült a földre és lustán rágyújtott egy cigarettára. Lábait maga alá húzta, és nekidőlt a falnak.
- Olyan kemény és kegyetlen vagy - ült fel a Férfi, megadva magát a látvány csábításának. A válasz csak egy fáradt mosoly volt.
- Élvezed ezt? Jó érzés engem kínozni? Az előbb még a nevemet sikoltoztad, és azt, hogy milyen jó velem - a Férfinél kezdett betelni a pohár. Belemarkolt a lepedőbe, mire az gyászos reccsenéssel kettészakadt.
- Ez a munkám lényege te nagy melák! Szerinted, lenne pénzem, ha nem tudnám elhitetni azokkal a mocskokkal, hogy ők a világ legjobb szeretői? Ébredj már fel szivi! Kurva vagyok, nem irgalmas nővér!
- És nekem is csak a pénz miatt mondtad azokat a szavakat?
A lány nem válaszolt. Egy fájdalmas kis csuklással belészorult a szusz. A Férfi érezte, hogy megkapta a választ.
Egy ideig némán nézte a meztelen szépséget.
- Még mindig nem válaszoltál - szólalt meg aztán.
- Mire? Arra, hogy szeretsz? Mit kéne válaszolnom? Szar neked! És a kezemet is meg akarod kérni?
- Azt mondják, hogy a kurvából lesz a legjobb asszony - válaszolta a fiú, sokkal inkább bosszúból, mint meggyőződésből.
- Ez igaz. Nem is sejted, milyen rohadtul igaz! De nem rám. Én prosti vagyok, és az is maradok! Már ez az én világom. Értsd meg, én már nem tudok szeretni! Csak szenvednél mellettem - a lány hangja dühítően józan volt.
- De én kihúználak innen. Elvennélek feleségül. Együtt maradnánk örökre...
- Az örökké tudod meddig tartana? Addig, amíg a barátaid meg nem tudnák, hogy mi voltam azelőtt. Aztán jönne a szégyenkezés, a vita és a válás. Vagy te is eladnál engem az első útba eső stricinek, mint az előző pasim?
- Ezt te sem gondolod komolyan.
A Férfi lekuporodott a Nő mellé a padlóra és a keze után nyúlt, de az ellökte magától.
- Jaj, hagyjál már békén! Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Erre előállsz ezzel a hülyeséggel - mondta dühösen és a Férfi képébe fújta a füstöt.
- Utoljára kérdezem: akarsz a feleségem lenni? - ütötte tovább a vasat a férfinem csodája.
- Én is most mondom utoljára, hogy nem!
- Értelek! - csikorogta összeszorított fogakkal a Férfi, majd felpattant a földről és magára kapkodta a ruháit. Az ajtóból még visszanézett egy pillanatra, és egy köteg pénzt dobott a Nő lába elé.
- Itt a menet ára. Légy boldog vele, mert a te egyetlen szerelmed a pénz! Tőlem most a szerelem többszörösét kapod! - szólt, aztán kirohant az ajtón. A folyosón már csak a kicsorduló könnyei kísérték.
A Nő reszketve nyúlt a pénz után. Gyakorlottan átpörgette az ujjai között és megállapította, hogy a markában tartott összeg a szokásos tarifa ötszöröse. De a boldogság helyett csak a fájdalom hústépő marcangolását érezte. Undorodott a kezében fityegő papír fecniktől, úgy érezte, hogy a bőrt is leégetik a tenyeréről.
Könnyezve sétált oda a nyitott ablakhoz. Meztelen alakja halványan derengett a napfényben. Az utcán sétáló emberek közül néhány csodálkozva tekintett fel rá. És ő egyetlen széles mozdulattal kiszórta az ablakon az összes pénzt, ami azután már nem égette a tenyerét. Nézte-nézte a lustán szállingózó fecniket és az embereket, akik mind a levegőbe mutogattak és igyekezték elkapni, a már leesett darabokat.
Azzal a lánnyal senki sem törődött, aki már az ablakpárkányon állt és ritmikusan mozgott előre-hátra. Szinte látta maga előtt az összes gyűlölt hím arcot, akik tönkretették, de hirtelen felbukkant egy kedves arc is előtte: a Férfié.
-Hiszen én is szeretem őt... szeretem - ekkor már könnyen jöttek az eddig ki nem mondott érzések. Könnyei most már görcsös zokogássá nőtték ki magukat, és rájött, hogy mit rontott el. Az utolsó nagy hibájára, amit ebben a rohadt életben elkövetett.

A könnyein keresztül is felismerte azt magas alakot, aki sebesen haladt, szinte futva menekült a ház közeléből.

Egy sikoltás szakadt fel belőle, s meg mert volna rá esküdni, hogy az a magas, kedves alak visszaforult, miközben teste zuhanni kezdett a mély felé.
 

 

 

 

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:10 Boszilvi

Érzés

(Könyélvénytől motiválva- Szilvási Lajos: Egymás szemében)

--------

Forróság ölel körbe, a habos víz, fojtó illatú párát köhög felém, pár viaszból született láng kereszttüzében. Lélegzem… beszívom az illatokat, orromat pár centire egyensúlyozva a víz fölött. Fáradtan előregörnyedek, valamilyen kavargó örvényben sodródva, fejemet a két tenyerembe támasztva. Pár év évszázadoknak rémlik az emlékezetemben.

Csiribiri, csiribiri bojtorján, lélek lép a lajtorján…

Volt egyszer valaki, egy Láthatatlan Lélek, aki kapott egy könyvet. A lapjai már megsárgultak, de kék borítója kopottan is állta az idő vasfogát.

„Olvasd el. Tetszeni fog. Fiatalokról szól” mondták a Láthatatlannak szelíden. Ő forgatta a könyvet, ujjai között végigpergette a lapokat, még meg is szagolta. Beitta a régiség szagát. Csípte az orrát, talán még el is fintorodott tőle, s ez nem tetszett neki… így hát félredobta. A Láthatatlan Lelkek már csak ilyenek…

De másnap éjszaka, titokban felkattintotta az éjjeli lámpáját és az asztalra nézett. A könyv még mindig ott búslakodott magányosan, pont úgy, amilyennek a Láthatatlan is érezte magát. A Lélek szívét valamilyen furcsa részvét járta át, mindkettejük iránt. Habozva kinyújtotta a kezét, és újra végigsimította a kék borítót. A kissé áporodott szag még mindig áradt a lapokból, de ez most már nem volt kellemetlen, inkább valamilyen megnyugtató bizsergést csalt a Láthatatlan bőre alá.

Úgy nyitotta ki a könyvet, mintha az valami értékes kincset rejtene, ami nemsokára az ölébe fog hullani. Múltak a percek, az órák, a diófa elburjánzott ágai ütemes táncot jártak a széllel a Láthatatlan ablakán… az utcai neonlámpa villódzott, az éjszakába tompa hangú basszus hatolt be.

De a Láthatatlan már nem volt a saját szobájában. Visszaugrott térben és időben, egészen 1957-be a Tófenék utcai lakótelepig. Egyre nagyobb érdeklődéssel ismerte meg Szeplős urat és Szélkisasszonyt.

Szerelemről olvasott. De nem ám arról a szirupos, csöpögős hazugságról, amivel az unatkozó háziasszonyok töltik ki az életükben az űrt… attól a hányinger kerülgette. Bár a Láthatatlan még sosem élte át a nagybetűs érzést, fiatal lelke érezte, hogy azokban a tökéletesnek hazudott érzésekben nem szabad hinni. Hiába volt nyakig benne, a kamaszkorban, a tudatát sosem járta át az a bizsergető, izgalmas álmodozás, amit a lányok oly jól ismertek, ha ránéztek, Szomszéd Karcsira vagy olvastak Jose Armando olthatatlan szerelméről egy tökéletes NŐ iránt.

Nem, ő másmilyen érzésről álmodozott. Maga sem tudta igazán, hogy milyenről, de a kék borítósban valami fájdalmasan hasonlót látott leírva. Az első, igazi, tökéletlen és mégis annyira húsba tépően reális érzést, ami belerágja magát az emberbe és kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Magányról, gyengeségről, egymásra találásról, hibákról és megbotránkoztató, de mégis életszerű hazugságokról olvasott. Nem volt abban a kék borítósban semmi tökéletes érzés, csak a valóság.

A Láthatatlan úgy érezte, mintha bilincsekben vergődne, az újonnan felfedezett igazság szorítása rátelepedett az agyára, mégis falta a sorokat. Eggyé akart válni minden betűvel, minden oldallal, át akarta érezni a fájdalmat, az örömöt… Szélkisasszonnyal együtt akart sírni és nevetni.

Csiribiri, csiribiri lágy paplan, ágyad forró, lázad van…

A Láthatatlan valami olyasmit kapott, amit már régóta keresett, de mégsem tudta felfogni az olvasottakat. Tudta, hogy miről ír a kék borítós, de csak felszínesen jutott el a tudatáig az Érzés. Nem az ő hibája volt mindez, hanem a koráé.

Akkor ébredt rá erre, mikor sok-sok év múlva egy koszos pincében hajlongott az emlékeit selejtezve. Nagy halomban tornyosultak előtte az elmúlt évek, de a Láthatatlan eltökélte, hogy nem engedi meg magának a nosztalgia luxusát, mindentől megszabadul, amit már nem tud felhasználni. Jól csinálta a dolgát, a mellette fekvő két nagy dobozból abban, amin a szomorú „Kidobni” szó díszelgett, csinos kis torony gyűlt össze kacatokból.

S a felnőtt Láthatatlan egyszer csak megpillantotta… egy megfakult kék borító pislogott felé. Porosan, piszkosan, magányosan, pont, mint azon az éjszakán. Láthatatlan a kezébe kapta, s önkéntelenül a mellkasához szorította. Mintha egy rég látott pajtással találkozott volna.

A kék borítós hálásan feküdt Láthatatlan szíve fölött, majd örömmel konstatálta, hogy belecsúsztatják a „Megtartani” dobozba.

Láthatatlan még aznap este elhelyezkedett az ágyában és felnyitotta a kék fedeles kincses ládikát. Újra időutazást tett… ismét találkozott a két elfeledett fiatallal.

A bilincsek észrevétlenül kúsztak rá a szívére, s mire az utolsó oldal után becsukta a könyvet, úgy érezte, hogy megszűnt létezni. Mellkasa zihált, feje zsongott a kavargó gondolatoktól. Mereven felült, s a kék borítóst nedves arcához szorította. Gyöngykönnyei vékony patakokat rajzoltak a kék kartonlapra.

Tudta, hogy most vált eggyé a könyvvel. Legszívesebben magába mart volna, hogy biztos legyen az érzés valódiságában. Hogy biztos legyen abban, hogy nem álmodik, hogy nem csak egy fantom vetette rá az árnyékát. Nem akarta elveszíteni azt, amit most talált meg igazán. Nem egyszerűen a szerelem érzése kavarta föl, hisz még mindig furcsa kis lélek volt, aki nem elégedett meg a lopott csókok és a Duna parti séták ordenáré közhelyeivel.

Láthatatlan az Érzést könnyezte meg. Azt a megfoghatatlan tüneményt, amit csak szívvel és lélekkel lehet átélni, amit az emberből még tüzes vassal sem tudnának kiégetni. Ha nem Szeplős és Szélvészkisasszony szerelméről szólt volna a történet, hanem egy szülő-gyermek kapcsolatról, akkor is ugyanígy potyogtak volna a könnyei. S ez hozta meg a felismerést, hogy rálelt a kék fedeles igazi kincsére.

Hirtelen a kamasz Láthatatlan is előlépett az emlékek homályából, arcán megfejthetetlen mosollyal. Mindketten tudták, hogy most már valóban birtokolják az Érzést. Így, együtt… egymás segítségével. A felnőtt Láthatatlan visszakapott valami fontosat: a kamasz Láthatatlant, a maga kis csodáival és az ösztönös gyakorlatlanságával együtt. S most már többek és gazdagabbak voltak, hisz sikerült megfejteniük a lelküknek egy titkát.

Lassan az én szememből is könny gördül le, hogy belehulljon az illatosan forró vízbe. Alá akarok merülni, hogy ne lássak, ne halljak, csak érezzek… meg akarom szüntetni a külvilágot, mert felesleges a jelenléte. Csak arra vágyok, hogy kettesben maradhassak saját magammal, hogy átérezzem azt, hogy milyen édesen szörnyű létezni. Tudni akarom, hogy milyen vagyok Én, hogy mennyi érzést bírok el, s mennyit birtoklok.

S a vihar végén, a könnyfátyolon áttekintve nekem is sikerült meglátnom mindent, amit adni tudok: Csiribiri, csiribiri szellőlány, szikrát lobbant, lángot hány…

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:06 Boszilvi

Judit

Judit unatkozva nézte az óráját. Már fél négy is elmúlt, ideje lenne elkezdeniük- gondolta. A nagy előadóteremben füllesztően megrekedt a levegő. A bent ülő emberek fojtott hangú beszélgetéssel múlatták az időt. Judit most már sajnálta, hogy mégsem hívta el valamelyik kolléganőjét erre az előadásra. Senkit sem ismert, és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Lopva körülsandított, hogy más is ül-e egyedül, de nem igazán sikerült ilyen embert felfedeznie. A nézelődésének a telefonja vetett véget. Judit felkapta, de amint ránézett a kijelzőre, dühös arccal visszadobta. Már megint Alex az. Százszor megmondtam már neki, hogy ne hívogassa.- Miért nem érti meg, hogy már nem akarok tőle semmit?- gondolta, majd rámeredt a kitartóan rezgő készülékre. Az még ficánkolt egy kis ideig, majd elcsendesedett. Judit fellélegzett, és hátra dőlt. Az ajtón ekkor egy csinos, fiatal nő lépett be. Riadtan körülnézett, majd elindult Judit felé. Az asszony először nem is vette észre a közeledőt, csak mikor már ott állt mellette.

- Elnézést, szabad ez a hely?- kérdezte félszegen mosolyogva, miközben a Judit melletti ülésre mutatott.

- Persze- felelte gyorsan Judit, majd arrébb húzódott. A jövevény leült, és felé fordult.

- Jó, hogy még nem kezdték el. Nagyon féltem, hogy elkések. Tudja a közlekedés - mondta.

- Ne is mondja. Alig tudtam parkoló helyet találni – felelte Judit, aki nagyon örült a nem várt beszélgetőpartnernek. Ahogy jobban szemügyre vette a nőt, megállapította, hogy a húszas évei elején járhat. Mosolyogva nyugtázta, hogy a maga 32 évével, semmivel sem néz ki rosszabbul, mint a mellette ülő.

- A nevem Judit. Nagyon örvendek – mondta Judit, és a nő felé nyújtotta jobbját.

- Úgyszintén. Én Sára vagyok – felelte a másik, miközben kezet fogtak. - Maga is üzletkötő?

- Igen, már jó ideje. És Ön?

- Én csak nemrég kezdtem. A főnököm küldött ide, hogy tájékozódjak a legújabb szakmai módszerekről – felelte Sára, de kicsit megbánta, hogy elárulta, hogy kezdő. Judit azonban ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint eddig, és ez megnyugtatta.

- Az sosem árt. Én is ezért vagyok itt. Remélem, hogy hamarosan el is kezdik, mert még el kell mennem a gyerekért az oviba – mondta.

- Hány gyereke van?- kérdezte kíváncsian Sára.

- Még csak ez az egy. Évike a neve – felelte Judit. Mindig boldog volt, ha a kislányáról beszélhetett. A gyerek 5 éves volt és egy igazi kis rosszcsont. Judit kíváncsi is volt, hogy ma milyen panasszal fogja fogadni az óvónő.

- Nekem még nincs gyerekem, de nagyon szeretnék. Bár a barátom, nem osztja a nézetemet ebben az ügyben…- mondta kicsit szomorúan Sára – Ő 35 éves, de azt mondja, hogy még túl fiatalok vagyunk hozzá.

- Az én férjem 30 volt mikor Évike megszületett. Nagyon vártuk, és a legboldogabb férfinek tűnt, mikor először a kezébe fogta. Szerintem a maga barátjára is hamarosan rá fognak törni az apai érzések – felelte Judit együtt érzően. Jól emlékezett még arra a napra, amikor Kálmán először meglátogatta őt a szülés után. A kicsi Évi jóllakottan szunyókált mellette, és a férfi könnyes szemmel figyelte őket. Judit azóta is úgy érezte, hogy akkor volt a legboldogabb az életében.

- Remélem, hogy igaza lesz. De az biztos, hogy még egy ideig nem is gondolhatok ilyenre. Ugyanis… a barátom… szóval még nős. De nagyon rossz a házassága. Csak idő kérdése, hogy elváljon – mondta Sára. Teljesen meglepődött azon, hogy ilyen személyes dolgokat elárul egy ismeretlen nőnek. De Judit olyan rendesnek és kedvesnek látszott, hogy szinte maguktól jöttek a szavak.

- Ez meglep. Maga olyan szép és fiatal, biztos tudna találni egy egyedülálló férfit is – felelte Judit, de azonnal meg is bánta szavait – Ne haragudjon az őszinteségemért. Természetesen semmi közöm az ügyhöz.

- Semmi baj, ne szabadkozzon – mondta gyorsan Sára. Furcsa módon egy kicsit sem érezte magát kényelmetlenül.- Szerelmes lettem. Ennyi az egész.

- Van ilyen. Én nem ítélem el magát. Ha magának így jó, akkor egészségére.

- Erre nem tudok mit mondani. Most még így állunk, de biztos jót fog hozni a jövő – Sára hálás volt Judit szavaiért. Eddig mindenki elítélte őt. Senkitől sem kapott bíztató szavakat.

A teremben ülő emberek tovább zsibongtak és egyre türelmetlenebbül várták a kezdést. Judit és Sára elmélyülten hallgattak. Judit gondolatai már az otthoni teendők körül jártak. Kálmánnak ma volt a rendes heti kártyapartija az egyik munkatársánál, így semmiben sem tudott segíteni neki. Gondolataiból Sára riasztotta fel.

- Úgy látom, hogy nem fogunk egyhamar végezni. Fel kéne hívnom a barátomat, hogy késni fogok.

- Mennek valahova ma este?- kérdezte Judit.

- Nem. Ritkán mozdulunk ki. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért. Ezt az estét minden héten otthon töltjük. Tényleg, valamelyik nap megihatnánk együtt egy kávét. Beszélgethetnénk egy kicsit – vetette fel mosolyogva Sára. Judit visszamosolygott. Úgy érezte, hogy talán még barátnők is lehetnének ezzel a lánnyal.

- Nagyon szívesen. Majd megnézem a naptáramat, hogy melyik nap érek rá. Tudja a sok tárgyalás.

- Ismerős helyzet. A barátommal is mindig az időegyeztetésen veszünk össze. Hmm… szeretne róla látni egy képet?

- Persze – felelte Judit kíváncsian, bár egy kis hátsó szándékot is érzett magában. Kíváncsi volt annak az arcára, aki így becsapja a családját.

- Mindig magamnál hordom ezt – csevegett tovább Sára miközben előhúzta a képet, és Judit felé mutatta. Egy pillantás volt az egész. Judit arcára ráfagyott a mosoly. Nem akart hinni a szemének. A kép Kálmánt ábrázolta. Oldalán Sára mosolygott boldogan. Judit a nő szemébe nézett, aki semmit sem vett észre a változásból.

- Ugye milyen jóképű? Csoda, hogy beleszerettem?- kérdezte Sára. Judit kényszeredetten mosolygott, majd letörölte a homlokán hirtelen megjelent izzadságcseppeket. Eltompult agyában megfogalmazódott egy ötlet.

- Tényleg jóképű. Én is mutassak képet a férjemről? – kérdezte szinte suttogva. Sára lelkesen bólintott. Judit belenyúlt a táskájába, és felmutatta a képet, majd várta a reakciót. Sára szinte ugyanúgy viselkedett, mint ő.

- Meglepődött igaz? Ugye, nem ezt várta? Mit mondott Kálmán rólam? Ne, ne is mondjon semmit… kitalálom. Ugye azt, hogy egy munkamániás, korán öregedő asszony vagyok, aki már nem az a nő, akit megismert. Igaz?

- Körülbelül. Úristen… Nem hiszem el. Ez… - Sára ordítani szeretett volna, de mintha megfagyott volna a torka.- Ugye, még sosem beszéltek róla, hogy el fognak válni?

- Nem.

- Persze, hogy nem. Mit is gondoltál te buta kislány? Bedőltél a szokásos szövegnek. Hagytad, hogy hülyét csináljanak belőled. – Sára már inkább önmagának beszélt, mint a mellette ülő nőnek. Judit elégedettséget érzett. Amit mindig is gyanított, az most beigazolódott. Kálmánnak ez a lány a szeretője. Nem gondolta volna, hogy így fogja megtudni, de egyáltalán nem bánta a dolgot. Szóval ezért volt olyan fontos Kálmánnak minden héten kártyáznia. Nagyon fájt a szíve, de intelligensebb volt annál, semhogy jelenetet rendezzen. Tudta, hogy Kálmán sohasem hagyná el őt egy kis üdítő románc kedvéért. Furcsa módon még Sárát is megsajnálta egy kicsit.

- Nézze! Én szeretem a férjemet. Nem akarok tőle elválni. Szerintem lépjen túl ezen. Maga még fiatal. Majd talál valaki mást. Higgyen nekem.

- Miért mondja ezt? Nem haragszik rám?

- Nos, nem mondhatnám, hogy táncolok az örömtől. De nem akarok jelenetet rendezni. Felnőttek vagyunk. A férjem szórakozott egy kicsit és ennyi volt. Azt gondolom, hogy ez a helyzet így nagyon abszurd. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy ilyen ügyekről beszéljünk. Menjünk, igyunk egy kávét – javasolta Judit, és felvette a táskáját. Sára szó nélkül követte a nőt. Már nem sietett haza, mert Kálmánt nem akarta ott találni. Soha többé.

 

*

Pár nap múlva Sára szomorúan üldögélt a tévé előtt. Még mindig nem heverte ki a történteket. Kálmán csak egy rövid üzenetet küldött neki, hogy kibékült a feleségével, és hogy kettejük között mindennek vége. Az igazat megvallva, Sára nem is várt mást. Két átvirrasztott éjszaka után rájött, hogy Judit viselkedése csodálatra méltó volt. A kávézóban töltött óra alatt egyszer sem emelte föl a hangját. Diplomatikus és megértő volt. Végig megőrizte a méltóságát. Sára elmondta neki, hogy esze ágában sincs tönkretenni a családjukat. Lelépett a színről. Ezt kellett tennie. Így volt helyes. De a lelke még mindig sajgott. Nem tudott magához térni. A telefon hangja ekkor riasztóan vágott bele a csendbe.

- Tessék- szólt bele Sára a kagylóba, de a választól majdnem leejtette a készüléket. Judit volt az.

- Jó estét Sára. Ne haragudjon, hogy zavarom. Biztos csodálkozik, hogy felhívtam

- Egyáltalán nem zavar. De… mit akar? Azt hittem, hogy mindent megbeszéltünk.

- Igen, de egy kicsit rosszul érzem magamat maga miatt…

- Van is miért, hisz lefeküdtem a férjével.

- Nem, nem. Félreértett. Én maga miatt vagyok ideges. Tudom, hogy hihetetlen, de sajnálom magát. Egyszer régen én is voltam hasonló helyzetben, így tudom, hogy mit érez. Talán ezért is nem haragszom magára. Szóval gondolkodtam… és nem akar megismerkedni egy kedves férfivel?

- Hogy? Micsoda? Ismerkedni? Maga akar nekem barátot szerezni?- Sára nevetni kezdett.

- Igen. Van egy kollégám. Alex a neve, és szerintem jól összeillenének. Még nincs felesége..

- Ez most komoly? Nem csak ugrat?- Sára még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést, de belül elgondolkodott. Végül is miért ne? Két legyet ütne egy csapásra. Egyrészről lehet, hogy megtalálná az igazit, másrészről pedig visszavághatna Kálmánnak.

- Nem ugratom. Végül is, a férjem magának is hazudott, nem csak nekem. Itt ő volt a hunyó. Ilyen könnyen megússza? Gondolja csak el, hogy milyen arcot fog vágni, ha magukat meglátja együtt. Hát még akkor mikor megtudja, hogy a boldogságukat nekem köszönhetik. Ez lenne az igazi elégtétel. Magának is, és nekem is. Mit szól hozzá?

Sára elképedt. Judit a szájából vette ki a szavakat. És igaza volt. Sára néhány másodpercnyi habozás után döntött. Ajka körül kis félmosoly játszadozott, miközben választ adott.

 

- Tudja, hogy mit gondolok? Azt, hogy ez… egy nagyszerű ötlet.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:04 Boszilvi

Remények

Rekkenő hőség tombolt a városban aznap. A falak is hullámozni látszottak a forróságtól, az egyetlen lágy fuvallat csak a plafonon lévő rozsdás ventillátorból jött néha. A fertőtlenítőszag fojtogatóan körbe ölelt, már-már a hányinger kerülgetett tőle. Mélyeket sóhajtva nekidőltem a falnak és próbáltam azokra a feliratokra koncentrálni, amiket az ajtókra ragasztottak. „Nővér-állás”, „Vizsgáló”, „Foglalkoztató szoba”. Csodálkozva állapítottam meg, hogy a szagokat és a zöld csempével bevont folyosót kivéve semmi sem emlékeztet arra, hogy a kórház pszihiátriai osztályán állok. A falakat körös-körül ízléses festmények borították és széles növények zöldelltek minden sarokban. Mégis valami furcsa érzés szorongatta a torkomat, és azt kívántam, hogy bárcsak messze lehetnék innen és a gondjaimtól. Hónapok óta gyötörtek mindenféle félelmek, és a lelkiállapotom a béka azon bizonyos testrésze alatt volt. Anyukám addig unszolt, amíg beleegyeztem, hogy elmenjek beszélgetni az egyik pszihológus ismerősünkhöz. Rettenetesen szégyelltem magam, mikor beléptem az osztály ajtaján. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és azt találgatja, hogy milyen elmebajom lehet. Akkor még jobban megrémültem, mikor rájöttem, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem és várakoznom kell. A pizsamás betegek csak bámultak rám, és én legszívesebben elbújtam volna előlük. De mivel ezt nem tehettem, csak álldogáltam a folyosón, és megpróbáltam leküzdeni a feltörő rosszullétemet.

- Jó napot kedves. Kire vár?- hallottam egy hangot a hátam mögött. Megfordultam, és egy idős nénivel találtam szembe magamat. Már igencsak benne járhatott a korban. Hosszú ősz hajacskája kontyba volt csavarva a tarkóján és reszketeg kezében papírt és ceruzát tartott.

- Az egyik orvosra.- mondtam félénk hangon, és másfelé néztem, hátha akkor békén hagy. De a nénit nem érdekelte az, hogy nem vágyok beszélgetőpartnerre. Elém állt és rám mosolygott.

- Melyikre? Tudja kedves, én ismerek itt minden orvost. Az összes jóravaló ember, kivéve azt a nagy melákot, aki mindig belém szúr egy nagy tűt, mikor rossz kedvem van, és utána általában elalszom. Pedig nem is vagyok olyankor fáradt. Furcsa nem?

Kicsit megdöbbentett az, hogy a néni ilyen közvetlen, de valamiért egész színpatikusnak találtam. Olyan összetörtnek tűnt, hogy nem tudtam nem válaszolni neki.

- De igen. Egyébként Boglár doktor úrra várok.

- Ó, őt is ismerem. Nagyon kedves és jóképű is. Talán ön a felesége?- kérdezte, és huncutul összehúzta a szemét.

- Nem, dehogy. Az egyik ismerősöm… és beszélgetni jöttem hozzá.- feleltem, de nem igazán akartam elárulni, hogy végül is, én is kezelés miatt vagyok itt.

- Akkor ajánlok valamit kedvesem - mondta a néni, és közelebb hajolt hozzám - ha teheti, akkor mindenképpen menjen hozzá feleségül. Jól járna vele.

Ezen már én is elnevettem magam. Úgy látszott, hogy az idős hölgy örült annak, hogy elmosolyodtam, mert az ő arca is felderült.

- De ha majd lesz az esküvőjük, akkor én szeretnék lenni az egyik koszorúslány. Már 80 éves vagyok, de még soha nem voltam koszorúslány. Olyan nagyon szépek az esküvők. Ugye megígéri nekem?

Egy kicsit lefagyott az arcomról a mosoly. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a néni hirtelen ilyen össze-vissza kezdett beszélni. Nagyon megsajnáltam.

- Persze. Mióta tetszik itt lenni?- kérdeztem, és reméltem, hogy a társalgásunk újra a normális mederben fog folyni.

- Már régóta. De jól érzem magam. Itt mindenki kedves hozzám és megengedik, hogy rajzoljak. Megmutassam a rajzaimat?

Mielőtt válaszoltattam volna a néni kézen fogott, és odahúzott a falra kiakasztott parafa táblához. Arra tényleg ki volt tűzve négy papírlap. „Éjszakai bagoly, készítette Özv. Szűcs Jánosné” olvastam az első lap szélén. A rajz egy erdőt ábrázolt, és egy baglyot, ami épp készül szárnyra kapni.

- Hogy tetszenek? Nagyon sokat dolgoztam rajtuk - kérdezte látható büszkeséggel a nénim, és sugárzó arccal nézett rám.

- Nagyon szépek. Főként ez a nővérkéről készült portré tetszik - böktem a harmadik rajzra.

- Magát is lerajzolhatom csillagom, ha szeretné. Szép arcocskája van, jó portrét készíthetnék belőle.

- Köszönöm – mondtam elpirulva - de nem hiszem, hogy volna most időm erre. Mindjárt jön a doktor úr. Az unokáit nem szokta lerajzolni a néni?

- Egy unokám van. Ő is nagyon szép. De képzelje kedves, még neki sem volt esküvője, pedig már évek óta együtt él a barátjával. Már régen nem látogatott meg. A fiam sem jött már jó ideje. Ő is özvegy, ahogy én. Az én uram is meghalt már tíz éve. De nem szomorkodom, mert az én Lali fiam megígérte, hogy ha meggyógyulok, akkor hazavisz. Együtt fogunk lakni. Nagyon várom már. Jó itt, de nem akarok ezen a helyen meghalni. Ugye nem itt fogok?- kérdezte és megint megragadta a kezemet. Valami kezdte összeszorítani a szívemet. A néni olyan volt, mint egy elhagyott öreg állatka, akit beadtak a menhelyre és már senkit sem érdekel. Hirtelen a saját nagyszüleim jutottak az eszembe. Én sosem fogom őket így magukra hagyni, gondoltam.

- Persze, hogy nem itt tetszik meghalni. Biztos vagyok benne, hogy olyan hamar jön majd valaki a néniért, amilyen hamar nem is tetszik gondolni.- mondtam és megpaskoltam a kezét. Egy ideig egyikőnk sem, szólt egy szót sem, és én észrevettem, hogy a folyosón Boglár doktor közeledik, jobbján egy középkorú, fekete ruhás nővel. A néni mellettem felsikkantott, és az érkezők felé mutatott.

- Igaza volt kedves! Nézze! Ő az unokám. Ő az én Lilikém. De miért van feketében? Nagyon sápasztja. Majd meg fogom mondani neki, hogy más szín sokkal jobban áll neki. Viszlát csillagom. Örülök, hogy megismertem. És ne feledje, hogy megígérte, hogy én leszek a koszorúslánya.- hadarta, aztán odatipegett a nő elé, és sírva megölelte. A doktor eközben mosolyogva odajött hozzám.

- Szia Szilvi.

- Hello.

- Bocsánat a késésért. Gyere, menjünk be a vizsgálóba, ott nyugodtan beszélgethetünk. Látom, megismerkedtél, Juli nénivel.

- Igen. Megkérdezhetem, hogy kicsoda az a hölgy, aki veled jött?

- Ő Juli néni unokája. Már régen nem volt itt látogatni. Mondjuk most sem jó hírrel jött. – mondta Boglár miközben, a zárba dugta a kulcsot.

- Miért, milyen hírt hozott?- kérdeztem, miközben a gyomrom liftként járt fel- alá. Szinte a zsigereimben éreztem a választ.

- Meghalt Juli néni fia. Szívroham. Ő pedig nem tudja vállalni az öreg gondozását. Valószínű, hogy egy öregek otthonában fog kikötni szegény.

A forróság tovább perzselt, de az én szememből kibuggyanó könnyeket mégsem tudta felszárítani. Azok végig ott csillogtak az arcomon, amint követtem a pszihológust a szobába.

Soha többé nem tudtam (mertem) visszamenni arra az osztályra.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:04 Boszilvi

Régi haverok

Csaba unott arccal járkált az üzletben. Már megint egy nap, amikor nem történik semmi. A nap vidáman sütött odakint, de a helységben semmit sem lehetett érezni a melegből; a légkondicionáló jól működött. Csaba megállt az egyik polc előtt, és a vevőket kezdte figyelni. Szeme megakadt az egyik nőn, aki épp a parfümök között válogatott. Gazdag lehetett, legalábbis erre utalt a számtalan arany ékszer, ami rajta villogott. Már nem lehet fiatal -gondolta Csaba – de azért bevállalnám. A fiú bármelyik nővel szorosabb kapcsolatot alakított volna ki, ha az gazdag. Idős anyja sokszor szörnyülködött ezen a felfogáson, de Csabát hidegen hagyta a véleménye. Úgy, ahogy mindenki másé is. Az alatt az egy év alatt, amit munkanélküliként töltött, megtanulta, hogy a pénz az egyetlen úr. A legbefolyásosabb és a legnagyobb hatalom. Bármit megtett volna, hogy kiléphessen a mostani életéből. Gyűlölte azt, hogy egész napokat gürizik biztonsági őrként, és csak annyit keres, hogy éppen meg tud belőle élni. El akart költözni lerobbant belvárosi lakásából, és utazni akart. Egyáltalán nem érdekelte, ha pénzért egy 60 felé járó fonnyadt nővel kellene elhitetnie az ágyban, hogy ő a legszebb a világon. Irigykedve nézte az előtte álló vevőt, akinek láthatóan nem okozott különösebb gondot, hogy drágábbnál drágább parfümöket pakoljon a kosarába. Csabának ekkor eszébe jutott, hogy akár meg is ismerkedhetne vele. Most már egész más tekintettel figyelte, amint a nő elindult a pénztár felé. A hölgy észrevette a fiatal őr pillantását, és amint elhaladt előtte, odaszólt neki.

- Mit bámul így? Nem loptam el semmit. Inkább végezze normálisan a munkáját ahelyett, hogy tisztességes embereket zaklat!

Csaba úgy állt ott, mint akit leforráztak. A nő hangjából áradó lenézés teljesen megdermesztette. Mikor azonban magához tért, ökölbe szorította a kezét és ….- Hülye lotyó. Dögölj meg! – sziszegte.

Mit tudhat ez a bige a munkáról? Milyen jogon kritizálja őt? - Csaba agyát vörös köd borította el, mint mindig, mikor dühös volt. Legszívesebben szétverte volna az egész üzletet. Halántékán szaporán lüktetett egy kidagadó ér, elhomályosítva látását. De aztán eszébe jutott, hogy dolgozik, és mélyeket sóhajtva igyekezett megnyugodni. - Nem ér annyit ez a lotyó, hogy kiborítsam magam, gondolta, és tovább sétált. Ismét egykedvűn nézelődött, mikor a szemébe ötlött egy fiatal fiú, aki idegesen tekingetett jobbra, balra. Kezét a kabátja alatt tartotta, és nagyon közel állt a polchoz. Csaba megállt úgy, hogy a fiú ne láthassa. Szívét felhőtlen öröm öntötte el. - Végre egy tolvaj. Ha most ezt elkapom, akkor lehet, hogy minden gondom megoldódik. Nagy jutalmat fogok kapni. Akkor végre itt hagyhatom ezt a nyomortanyát, és egy jobb meló után nézhetek. Végre lesz egy kis tartalékom.

Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben kezét az övén lógó gumibotra csúsztatta. Mikor a fiú elindult a kijárat felé, Csaba nyugodtan odalépett mellé.

- Elnézést uram, volna olyan szíves velem fáradni az irodába? - mondta és megfogta a könyökét.

- Miért? Én semmit se csináltam. Ez felháborító! - mentegetőzött a fiú és kirántotta a kezét Csaba szorításából.

- Ne keltsen feltűnést. Pár perc az egész. Ha tényleg nem csinált semmit, akkor nincs mitől félnie – mondta kemény hangon Csaba, de alig tudta elfojtani diadalmas vigyorát.

A fiú még méltatlankodott egy kicsit, miközben követte Csabát a hátsó helyiségbe. Az iroda berendezését mindössze egy íróasztal, és két szék alkotta. Mikor beléptek, Csaba leültette a tolvajt az egyik székbe, ő pedig felült az asztalra. Megkereste a tollát, és egy papírt vett a kezébe.

- Mi a neve? - kérdezte.

Nem mondom meg. Azonnal hívja a főnökét - felelte dühösen a fiú. Csaba sóhajtott egyet, és a plafonra emelte a tekintetét. A dühös próbálkozások csak még jobb kedvre derítették.

- Úgyis én fogok győzni - gondolta.

- Miért csinálja ezt a cirkuszt? Tegye ki az asztalra, amit ellopott. Akkor jobban fog járni, higgye el!

- Nem! Azt mondtam, hogy hívja a főnökét! Ezt nagyon meg fogja bánni! - kiabálta a fiú, és felugrott a székből. Csaba a vállára tette a kezét és visszanyomta.

- Tényleg? Azt majd meglátjuk - mondta és a telefon után nyúlt. Feltárcsázta a főnöke számát, és tájékoztatta, hogy itt ül egy tolvaj az irodában.

- Azonnal itt lesz. Na most már megmondhatja, hogy mit tett el - nézett ismét a fiúra, miután letette a telefont. Azonban az dacosan leszegte a fejét és hallgatott. Csaba elővett egy cigarettát, és komótosan rágyújtott.

- Kér egyet? - kérdezte, és a fiú felé nyújtotta a dobozt. - Csak nyugodtan. Én nem vagyok az ellensége, akármennyire csúnya dolog is a lopás.

- Nekem is van cigim - hangzott a kurta felelet. Csaba elgondolkozva fújta ki a füstöt. Gondolatai a körül jártak, hogy vajon mekkora jutalmat fog kapni. Nem látszik profinak a srác. Kár. Ha egy visszaesőt fogtam volna, biztos sokkal több pénzt kapnék. Mindegy, kezdetnek ez is jó lesz - elmélkedett. Közben észre sem vette, hogy a hamuja leesett a földre. Szitkozódva szállt le az asztalról, és a lábával besöpörte a szürke port az asztal alá. Pillantása ekkor rávillant a tolvaja kézfejére, amin furcsa tetoválás volt. Csaba tudta, hogy látta már valahol ezt a szalagmintába foglalt 18-as számot és a sast. De vajon hol? És kin? Most már alaposabban megnézte a fiú arcát. Az valahogy furcsán ismerősnek tűnt. Aztán mintha az évek homályából előbukkant volna egy név.

- Téged ismerlek. Nem Tóth Zoli öccse vagy? Totyi a Mars utcából - kérdezte óvatosan.

- De igen. Honnan tudod? Nem emlékszem rád…- felelte csodálkozva a fiú. Most már felemelte a fejét, és ránézett Csabára.

- Régen találkoztunk már. És azóta jócskán megváltoztam. Kardos Csaba vagyok.

A fiú összeráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy kutat az emlékei között.

- Talán arra a névre emlékszel, hogy Tőrös - mondta vigyorogva Csaba.

- Tőrös! Hát persze! A Csillag telepről. A kis ványadt Tőrös - kiáltott fel Totyi, majd ránézett Csaba dagadó izmaira és a szemöldökét felvonva hozzátette: Most már nem is vagy olyan nyeszlett. Tényleg megváltoztál. Biztos ezért nem ismertelek meg.

- A sokévi gyúrás megtette a magáét - mondta Csaba és ismét felült az asztalra. Jókedve egy kicsit alábbhagyott. Most, hogy rájött, hogy ismeri ezt a tolvajt, már nem is volt olyan élvezet átadni őt a főnöknek. Hogy néz az ki, hogy egy fiatalkori haverját beköpi lopásért? De a jutalom, az nagyon kéne. Végül is már régen nem látta ezt a Totyát…

- Látom, jó meló helyed van – mondta Totya

- Megjárja. A fizetés lehetne több is, de általában nyugis az élet. Már amikor nem kapok el tolvajokat - válaszolt epésen Csaba. Még mindig azon járt az esze, hogy mit tegyen.

- Figyelj haver, most, hogy ilyen szépen összetalálkoztunk, nem lehetne ettől a cirkusztól eltekinteni? - kérdezte behízelegve Totya. - Én szépen visszaadom, ami nálam van, te pedig azt mondod a főnöknek, hogy kijátszottam az éberségedet és meglógtam. Na?

- Nem is tudom. Le vagyok égve. Kéne a lóvé. Tudod a tolvajokért járó prémium…- habozott Csaba - Mi hasznom lenne belőle, ha elengednélek?

Totya éles, rikácsoló hangon felnevetett.

- Látom, a pénzéhség terén nem változtál semmit. Egy kis léért a saját anyádat is eladnád.

Csaba sosem bírta a kritikát. Fájt neki az igazság, ezért ismét kezdte hatalmába keríteni a düh. Szeme előtt szikrák pattogtak. Ez a mondat adta a végső elhatározást ahhoz, hogy ne engedje el ezt a kis mocskot.

- Te pedig még mindig az a kis tenyérbe mászó piti alak vagy, mint régen - mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon.

- Az lehet, de a bukszám tele van, és ez az egyetlen lényeg. Nem azért loptam, mert rá vagyok szorulva, hanem mert egy kis izgalom kellett…

- Jó napot!

Az ajtó kicsapódott, és belépett az üzlet főnöke. Csaba felpattant és kihúzta neki a széket. - Na most megkapja a magáét ez a kis féreg, gondolta boldogan. Alig ült le a főnök, Totya máris felöltötte legravaszabb mosolyát.

- Csaba, ez az úr lopott tőlünk?- kérdezte az üzletvezető, de nem tudta folytatni, mert Totya a szavába vágott.

- Beszélhetnénk négyszemközt? Kérem. Nem fogja megbánni.

A főnök ránézett Csabára és az ajtó felé mutatott. Ő csak tátogott, de nem mert ellenkezni, mert már régen megtanulta, hogy ha nem akarja magát kirúgatni, akkor jobb, ha befogja a száját. Így hát kisomfordált az ajtón. Odakint dühösen csapott egyet, majd nekidőlt a falnak. Nem akart gondolkodni. Jó ideig állt ott behunyt szemmel, mikor is kinyílt az ajtó, és Totya sétált ki rajta vigyorogva. Épp akkor rakta el a pénztárcáját.

- Minden rendben. Látod, mondtam, hogy meg fogod bánni, ha feladsz. További szép napot. Én most megyek, és megiszom egy jó sört a törzshelyemen - mondta és nevetve kisétált a hátsó ajtón. Csaba utána nézett, majd belépett az irodába.

- Nos Csaba belevágok a dolgok közepébe. Ki vagy rúgva. Az úrral elintéztük a dolgot, és kiderült, hogy tévedtél. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, így kénytelen vagyok megválni tőled. Sajnálom. Még jár neked az e havi fizetés, úgyhogy ezt az ügyet még rendezzük - mondta a főnök. Csabával megfordult a világ. Úgy érezte, hogy elájul. A vörös köd ismét feltűnt a szeme előtt.

- De hát… én… én nem…

- Sajnálom, nem tudok mást tenni. Ilyen az élet. A maximum, amit nyújtani tudok, az-az ajánlólevél…

Csaba meg sem várta a mondat végét, úgy rohant ki az ajtón. Feje lüktetett, füle zúgott. Az a szemét állat! Átkozott élet! Mocskos pénz! Ezért megfizet! Kiszaladt az utcára, és előkapta a zsebében tartott bicskáját. Az egész nap (és talán élet) alatt felgyülemlett düh, most elemi erővel robbant elő belőle.

-Hol is volt ennek a mocsoknak a törzshelye? Még én is voltam ott vele. Igen, a Bulldogs. Oda kell mennem - lihegte maga elé. Kezében vadul szorongatta a kést és belerohant a közlekedési lámpánál álló emberek forgatagába.

*

A másnapi újságban csak egy rövid hír volt a történtekről. A cikk írója szenvtelen stílusban közölte, hogy előző nap késelés történt a Bulldogs nevű szórakozóhelyen. Az áldozat a helyszínen belehalt sérüléseibe. Az elkövetőt még aznap éjszaka elfogták belvárosi lakásában, és beszállították a városi kórház pszihiátriájára. Az orvosok szerint a tett elkövetésekor nem volt beszámítható állapotban. Az indítékok tisztázatlanok.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:03 Boszilvi

Eltévedt sorsok

- Megtartanád végre rendesen?- kérdezte idegesen Karcsi, miközben izmait megfeszítve húzta a szekrényt felfelé a lépcsőn.

- Próbálom. De kérlek, nézd el nekem, hogy nem vagyok egy 120 kilós izompacsirta – felelte Kriszti nem kevésbé ingerülten, mint a férje. A fiatal házaspár pár napja vett egy lakást egy kis téglaházban. Karcsi matematikusként dolgozott a helyi egyetemen. Egészen addig a számok bűvöletében élt, amíg meg nem ismerkedett Krisztivel. A lány filozófia szakos hallgató volt, azonkívül olyan ember, aki inkább pár nap alatt elolvas 50 könyvet, minthogy megoldjon egy egyenletet. De hiába volt a két fiatal ennyire különböző, Karcsi abban a pillanatban, amint meglátta a lányt jegyzetekkel felpakolva az egyetem folyosóján, eldöntötte, hogy elveszi feleségül. Az ígéretét be is tartotta, mert cirka két év múlva örök hűséget esküdtek egymásnak. Pár hónapnyi spórolás után, igen jutányos áron jutottak hozzá ahhoz a kis lakáshoz, amiben végre elkezdhették saját életüket. Azon a délelőttön a szállítóautó már minden holmijukat odavitte a ház elé, és ők épp azon fáradoztak, hogy minden testi erejüket latba vetve, felcipeljék az egyik szekrényt a lépcsőn. Karcsi homlokáról vékony csíkokban folyt a veríték, elhomályosítva látását.

- Tegyük le egy kicsit!- hörögte, majd miután koppant a padló, lerogyott a lépcsőre. Kriszti lihegve lekapta magáról a pulóverét és odaült férje mellé.

- Platón egy idióta volt - jelentette ki.

- Ez most hogy jutott eszedbe?- mosolyodott el Karcsi. Még ilyenkor is fel tudta vidítani az, hogy felesége képes bármilyen helyzetben filozofálni.

- Most jöttem rá, hogy az embernek akkor jutnak a legjobb gondolatok az eszébe, mikor kemény fizikai munkát végez. Az előbb épp Platón tanításain gondolkodtam, hogy eltereljem a figyelmemet a sajgó kezemről, és teljesen más megvilágításban kezdtem látni a dolgokat. Ha az „Öreg” is cipekedett volna párszor az életében, egészen biztos, hogy sokkal életszerűbb dolgokat agyalt volna ki.

Karcsi felnyögött és a kezeibe temette az arcát. Vállát rázta a nevetés. Kriszti egy ideig némán nézte kacagó férjét, majd sértődötten belebokszolt egyet a férfi vállába.

- Máskor várhatod, hogy én bármit is elmondjak neked!

- Ne haragudj, csak az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem diplomáztál volna kitűnően, ha a professzorod hallotta volna az előbbi elméletedet.

Karcsi abbahagyta a nevetést és a feleségére nézett. Kriszti duzzogva elkerülte a pillantását, de aztán belőle is kibukott egy mosoly.

- Megadom magam, és elismerem, hogy igazad van. Meghajlok a nagysága előtt, Uram - mondta, és tényleg meghajtotta a fejét. Egy ideig némán ültek egymás mellett. Kriszti már kezdett fázni.

- Folytatjuk? Legalább akkor hamarabb befejezzük - szólalt meg hirtelen Karcsi. Kriszti lelkesen bólintott. Újra nekiveselkedtek a cipekedésnek. A sikeres munka után, jó negyed óra múlva, már ismét lent voltak a ház előtt. Az idő eléggé lehűlt, de rájuk még sok munka várt.

- Kár, hogy mégsem hívtunk segítséget.- mondta Kriszti, miközben a zsákok között válogatott.

- Ó, most jelentsem ki, hogy én megmondtam, hogy ketten nehezen fogjuk bírni?- csipkelődött Karcsi.

- Nem. Ma már egyszer elismertem, hogy igazad volt. Többször nem fogom…Legalábbis mostanában - felelte mosolyogva Kriszti. Már-már nekifogtak a következő bútor felviteléhez, mikor egy borízű hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Jó napot. Nincs szükségük véletlenül segítségre?

A két ember csodálkozva fordult meg. A hátuk mögött egy rongyos, piszkos alak állt kezében egy kopott szatyorral. Kriszti arcán megvető fintor jelent meg. Ösztönösen viszolygott a csavargóktól. A férfi vigyorogva nézett rájuk.

- Köszönjük, de…- kezdte volna a nő, de Karcsi félretolta.

- Mennyiért segítenél?

- Amennyit adnak. Én megelégszem 300 forinttal is.

Kriszti kétségbeesetten nézett férjére, de Karcsi láthatóan örült a nem várt segítőtársnak.

- Rendben. Akkor rakd le a cuccaidat és gyere, kapjuk fel a bútorokat!- mondta, mire a csavargó ledobta a szatyrát, és Karcsival együtt könnyedén felemelte a következő szekrényt.

Mikor a két férfi elindult felfelé, Kriszti egyedül maradt. Egyáltalán nem tetszett neki az, hogy a férje ilyen könnyen elfogadta a csavargó segítségét. Végül is – gondolta - nem tudjuk, hogy miféle ember. Lehet, hogy tolvaj. Ki tudja, milyen dolgokat csinált már az életében. -

Kriszti magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért viseltetik ilyen ellenszenvvel a hajléktalanok iránt. Persze néha ő is megsajnálta a koldusokat, és adott nekik egy kevés pénzt, de általában az volt a véleménye, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. A legtöbben csak alkoholra és cigarettára költik a pénzüket, és meg sem próbálnak javítani az életükön. A fiatal nő ezeket az embereket mélyen megvetette. Úgy érezte, hogy ő senki másért nem felelős, csak saját magáért, és majd a gyerekeiért. Karcsi más volt. Mindenkivel jól kijött és nem érdekelte, hogy az illető mennyire szúrta el az életét.

- Asszonyom mi a következő tennivalóm?

A csavargó hirtelen ott termett a nő mellett és tréfásan szalutált. Kriszti összerezzent a férfi hangjára és csak vonakodva nézett rá.

- Odakészítettem a zsákokat. Vigye fel őket! – morogta összeszorított szájjal.

- Szép ez a ház. Örülnék, ha én is ilyen helyen lakhatnék. Jobb, mint a padom a parkban.-

mondta a férfi. Krisztinek már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de ekkor egyik zsák kettészakadt, és a tartalma kiborult a földre.

- A francba! Vigyázzon velük – kiabálta, és odaugrott, hogy összeszedje a szanaszét gurult edényeket. A csavargó kétségbeesve odaguggolt mellé és igyekezett segíteni.

- Ne haragudjon, véletlen volt. Ilyen még nem fordult elő velem, pedig már gyakorlott vagyok a költöztetésben. Mindig ilyen helyeken szoktam segíteni.

- Tényleg? Szóval szokott dolgozni is?- kérdezte Kriszti ingerülten.

- Persze. Mindannyian munkából élünk. Én sem akarok éhen halni.

Krisztit igencsak meglepte ez a válasz. Hirtelen sokkal szimpatikusabbnak érezte a férfit.

- Miért él az utcán?- bukott ki belőle a kérdés.

- Megbetegedtem, aztán kirúgtak a munkahelyemről. Persze, amint kevesebb lett a pénz, a feleségem is elhagyott. Sokáig nem tudtam újra dolgozni és a családom sem segít. Nem hiányzik nekik egy ilyen éhenkórász, mint amilyen én vagyok - válaszolta a férfi tárgyilagos hangon.

Kriszti leeresztette a kezében lévő lábast, és végre a csavargó szemébe nézett.

- És miért nem kér valakitől segítséget? Már van munkanélküli segély, meg nyugdíj.

- Tudom, és meg is kapom ezeket. De tudja, van két gyerekem és őket minden hónapban segítem. Nem akarom, hogy az apjuk miatt nélkülözzenek. Ami meg megmarad, az nem elég a lakbérre. Épp, hogy a kajámat meg tudom venni.

- De hát már vannak különböző továbbképző programok. Találhatna munkahelyet.

- Asszonyom, nekem diplomám van. Ha így nem kellek sehova, maga szerint akkor majd fel fognak venni?

Kriszti majdnem elejtett mindent, ami a kezében volt. Nem tudta elhinni, hogy egy diplomás ember az, aki ilyen rongyosan épp az ő zsákjukba gyömöszöli vissza az edényeket.

- Diplomája van? Ez…

- Látom meglepődött. Nem ezt várta, mi?- vigyorgott a férfi – Tényleg, maguk mit dolgoznak?

- A férjem matematikus, én pedig most végeztem a filozófia szakon - felelte Kriszti kábultan, mivel még mindig nem tért magához.

- Az egy csodás tudomány. Nem ismeri véletlenül Szarka professzort? Úgy tudom, hogy ő is az egyetemen tanít. De nem biztos, lehet, hogy már a jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti a villájában.

- Dehogynem. Ő volt az egyik kedvenc tanárom. Imádtam az előadásait - válaszolt Kriszti lelkesen.- Ön honnan ismeri a professzor urat?

- Az a helyzet, hogy ő a bátyám. A nevem Szarka Géza.

- Micsoda? Az ön bátyja? Úristen! - Kriszti ezeket csak hápogni tudta. Szarka professzor az egyik legkiemelkedőbb tanár volt az egyetemen. A lány tudta róla, hogy igencsak gazdag, de azt nem gondolta volna, hogy a kedves öregúr így viselkedik a saját öccsével.

- Úgy látom, az is meglepte, hogy az istenített tanárának ilyen öcsikéje van - mondta Géza, és nekiállt visszacsomózni a zsákot.

- Nem az lepett meg. Hanem az, hogy Szarka képes így viselkedni a testvérével - válaszolta a lány teljesen őszintén, mire Géza elmosolyodott.

- Ne aggódjon, én már megbocsátottam neki. Tudom, hogy nem férek bele a hírnevébe. Ez van, már megszoktam.

A férfi befejezte a csomózást, és a vállára vette a zsákokat.

- Akkor én ezeket most felviszem - mondta, de Kriszti utána szólt.

- Ha befejeztük a költözést, nem volna kedve velem és a férjemmel enni valamit? Gondolom, éhes lehet.

- Köszönöm hölgyem az jó lenne. - Azzal Géza belépett az ajtón és eltűnt Kriszti szeme elől. De hirtelen Karcsi bukkant fel.

- Ez a férfi főnyeremény. Nagyon erős és dolgozni is bír – mondta,

és megpuszilta felesége arcát

- Tudom. Ugye nem baj, hogy meghívtam vacsorára?

- Mit csináltál? Egyébként nem baj. De miért hívtad meg?- kérdezte Karcsi döbbenten.

- Beszélgetni szeretnék vele az emberi sorsokról. És el szeretném tőle kérni pár hajléktalan otthon címét, ahol talán elkelne a mi segítségünk is.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 15:02 Boszilvi

Halálos szerelem

(Elöljáróban annyit, hogy ez a novella nagyon kemény kritikát kapott a mentoromtól, miszerint nincs értelme, nicsen benne motiváció. Itt az élet fogta a tollamat, ugyanis a történet igaz. Az életnek sem mindig van értelme... nem ad okokat mindig)

 

----------

A helységben egyetlen baljós fényű villanykörte égett. A falak sápadt fehérre voltak festve, és semmi más nem díszítette őket csak egy, a gyanúsított jogait felsoroló tábla. Középen egy roskatag faasztal állt, két székkel, amiből az egyiken egy férfi ült magába roskadva. Fiatal arcán zárkózott kifejezés. Bámult kifelé a berácsozott ablakon. Odakint már alkonyult, s a szellő lágyan hajlítgatta a fák ágait. A férfi lehajtotta a fejét, és csak akkor emelte fel, mikor kinyílt az ajtó, és egy idősebb úr lépett be rajta, nyomában két rendőrrel.

- Lukács százados vagyok. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést - mondta, és leült a férfivel szemben. A két marcona rendőr megállt az egyik sarokban. Lukács letette az asztalra a kezében lévő papírkötetet, és elővett a kabátja belső zsebéből egy tollat, majd ránézett a férfire.

- Az Ön neve Németh Károly?

- Igen.

- Foglalkozása?

- Lakatos.

Lukács szorgalmasan lejegyzetelt mindent, amit Károly mondott, aztán letette a tollat, és felült az asztalra.

- Rendben Németh úr, kezdjük az elején. Mikor ismerkedett meg Kecskés Mártával?

- Három évvel ezelőtt. Egy bálon találkoztunk - felelte Károly tompa hangon.

- Aztán mi történt?

- Két évig találkozgattunk, aztán eljegyeztük egymást.

- Szerette a hölgyet?

- Persze, hogy szerettem. Ha nem így lett volna, akkor nem kértem volna, hogy legyen a feleségem – mondta Károly, és csak most érződött először valamicske érzelem a hangján.

Lukács eltűnődve szemlélte a férfit, aztán megdörgölte az orrnyergét.

- Megismerkedett Kecskés kisasszony családjával is?- tette fel a következő kérdést.

- Igen. Többször voltam náluk ebédelni.

- Úgy tudom, hogy a kisasszony bátyja és sógornője az elmúlt években börtönben ült többszörös betörés bűntette miatt. Mit gondolt ön erről az ügyről?

- Nem zavart. Végül is minden családban van valami takargatni való. Azon kívül nem a családját szerettem volna feleségül venni. Márta csodálatossága mellett eltörpült ez a kis szégyenfolt.

- Minden bizonnyal. Szóval minden rendben volt önök között. Már ki volt tűzve az esküvő időpontja is?

- Igen. Augusztus 13 -án esküdtünk volna - válaszolta Károly, és leszegte a fejét.

- Akkor most beszéljünk Kecskés kisasszony haláláról. Mi történt július 28-án?

- Mártával lementünk a Sajó folyóhoz, hogy megnézzünk egy csónakversenyt. Gyalog mentünk, mivel nagyon szép idő volt.

- Nem találkoztak közben valami ismerőssel? Valaki, aki látta magukat ott?- szólt közbe a százados. Károly egy ideig elgondolkozva nézett maga elé, majd bólintott.

- De igen. Összefutottunk Márta egyik barátnőjével, Balli Annával. Ő itt dolgozik a rendőrségen.

- Rendben, majd őt is kikérdezzük. Tovább!

- Mikor odaértünk, megálltunk a hídon és onnan néztük a versenyt. Minden rendben volt, amikor…megjelent az a férfi. Először semmi rosszra nem gondoltam, de aztán az az ember letépte Márta táskáját a válláról, engem pedig pofon vágott.

- Csak ilyen egyszerűen? Közben semmit sem kiáltott? Nem fenyegetőzött? - csodálkozott Lukács, és intett a két legénynek, mire azok odaálltak Károly mögé.

- Nem. Márti sikított, és az a szemét egyszerűen belelökte a Sajóba, engem pedig ütni kezdett. Többre nem emlékszem. Egyszerűen nem tudok többre visszaemlékezni.

- Ez nagyon érdekes. Igazán érdekes.- A százados elmélyülten simogatta az állát, majd bólintott. Az egyik rendőr ekkor belemarkolt Károly hajába, és ököllel a férfi arcába csapott. Károly szájából vér szivárgott, de ez nem hatotta meg a rendőrt. Az ütések egymás után záporoztak. Károly szó nélkül tűrte a csapásokat, bár már a harmadik ütés után a földre került.

Lukács az ablakhoz sétált és álmodozón nézte a hajladozó fákat. A szobában semmi más hang nem hallatszott, csak a kemény ütések zaja, és a verőlegény lihegése.

- Elég lesz! Ültessétek vissza a székre! - szólalt meg hirtelen. A két rendőr felrángatta Károlyt a földről és visszanyomták a székre. A férfi arcát véraláfutások tömkelege borította, mindazonáltal makacsul összeszorította a száját.

- Vegyük át még egyszer! Elég lesz a mesékből. Az igazat akarom hallani!

Károly lehajtotta a fejét, és egy szót sem szólt. Az egyik férfinek ismét meglendült az ökle, de a százados visszatartotta.

- Nézze, én a barátja, vagyok. Ugye nem akarja, hogy a fiúk folytassák? Jobb lesz, ha szépen mindent elmond nekem. Ennyivel tartozik a menyasszonya emlékének - mondta szelíden Lukács, és visszaült az asztalra.

- De hát nem tudok mást! Ez az igazság! Esküszöm! - kiáltott fel Károly.

- Még mindig hazudik? Lajos mutasd meg az úrnak, hogy mit csinálunk azzal, aki nem mond igazat!- horkant fel Lukács mérgesen. A Lajosnak nevezett férfi ismét csépelni kezdte Károlyt, aki most már védekezően maga elé emelte a kezét. Már egyre nehezebben viselte az ütéseket, de kífelá semmit sem mutatott. Ki volt szolgáltatva ennek a bunkó százados kényének-kedvének.

- Hagyd abba! Beszélni fog. Ugye Németh úr? - szólalt meg ismét Lukács.

- Nem. Ez egy szemét bürokrata rendszer. Semmit sem fogok mondani. Elmondtam a vallomásomat. Írják le, és engedjen el! - kiabálta magából kikelve Károly. Lukács mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Úgy látom nem ért engem. Maga itt, most gyanúsított. Nem mehet oda, ahova akar. Ez egy nagyon kemény ügy. A menyasszonya holttestét most találták meg a folyóban. Mutassak róla fényképet? Kíváncsi rá, hogy hogy néz ki?

- Nem. Én elmondtam, mi történt. Miért nem elég az én vallomásom? - kérdezte összetörten Károly.

- Uram az ön történetében olyan ellentmondások vannak, amik kizárják azt, hogy igaz legyen. Azon kívül van egy szemtanúnk is, aki látta önt, amint belelöki Kecskés Márta kisasszonyt a Sajóba. Nincs értelme tovább tagadnia a dolgot.

- Szemtanú? Ez, ez…

- Igen uram. Sőt azt is elárulom magának, hogy a férfi, aki látta önöket, Balli Anna férje. Részt vett a versenyen. Úgy tudom, hogy ismerik egymást, tehát a tévedést kizárhatjuk.

- Úristen! - nyögte Károly, és a kezébe temette sajgó arcát.

- Igen. Ön megölte a menyasszonyát. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy miért?

- Sosem fogják tőlem megtudni az igazságot! Értik? Soha! Én öltem meg, na és? De, hogy miért, azt magammal fogom vinni a sírba - kiabálta Károly.

- Bilincseld meg! - mordult oda az egyik rendőrnek Lukács.- Remélem, hogy egyszer maga is megtudja, hogy milyen azt a szenvedést átélni, mint amit maga okozott Márta szüleinek. Vagy talán akkor felfogná, hogy mit tett, ha látná, amint, azt a kislányt eltemetik a menyasszonyi ruhájába felöltöztetve.

Ezzel Lukács százados, kiviharzott a szobából, otthagyva azt az embert, aki szerelmet adhatott volna, de helyette halált ajándékozott egy ártatlan, szerelmes nőnek.

 

 

 

Szólj hozzá!


2008.07.05. 14:58 Boszilvi

A zene igazsága

A két szeme gyémántként ragyogott, s a teste megfeszült. Agyát körbefonta a zene bódító köde, kiszorítva onnan minden más gondolatot, ami zavarhatta volna a teljes koncentrálásban. Szíve dobogása hűen követte a zene lüktető ritmusát, ami még teljesebb összpontosításra késztette a testét. Ujjai alatt érezte a hangszer formás tökéletességét. Szemeit behunyta, de így is tökéletesen el tudta játszani a darabot, amibe éppen belemerült.

Számára a teljes boldogságot a zenélés jelentette. A dallamok, mint egy hűs vizű folyó körbefonták egész valóját, betöltötték szívét, lelkét, testét. Úgy érezte, mintha az igazi valóság egében lebegne, és szinte látta maga előtt a körös-körül úszkáló bárányfelhőket.

Repülni kezdett, s közben madarakkal találkozott, akik vidám csivitelés közepette körbevették Őt, és mintha bíztatták volna, hogy tartson velük és hagyja ott a Földi Poklot. Ő azonban úgy döntött, hogy nem követik őket, hanem hagyta, hogy a lágyan fújdogáló szellő elsodorja magával. Tagjai elernyedtek, és teljesen a légáramlat gondjaira bízta magát.

Teste jobbra, balra ringott, s közben lenézett az alatta húzódó végtelen tájra. Szemébe mintha egy szántóföld ötlött volna, de nem akarta megtudni, hogy mit látott. Így akarta nézni a földet madártávlatból, nem gondolva arra, hogy mi lehet az, ami makettnek tűnik alatta. Csak azokat a fehér felhőket akarta látni és érezni, amik körülötte vannak. Undorodott a lenti gonosz és rideg világtól.

Hirtelen élesen látta a különbséget a fenti, és a lenti élet között. Felfogta mindazt, ami felfoghatatlan, megértett mindent, ami megérthetetlen. Világosság gyúlt szemeiben, fejéből eltűnt a baljós sötétség. Szája szóra nyílt volna, de nem jött ki hang a torkán. Lelke érezte, hogy a szó megölné a mostot, és akkor menthetetlenül visszazuhanna a múltba. Ezt nem akarta. Előre akart tekinteni a jövőbe, és el akarta felejteni mindazt, ami mögötte van.

A szél felgyorsult és egyre sebesebben repítette Őt az égen. Már nem gondolt semmire, hanem behunyta szemeit, és élvezte a szárnyalást. Hirtelen azonban a szél alábbhagyott, és azon vette észre magát, hogy zuhanni kezdett. A föld közeledett, egyre csak közeledett…

Ekkor ütötte le az utolsó hangot. A látomás véget ért. Kinyitotta a szemét és körülnézett. Megszokott szobájában találta magát, a számára oly kedves zongora előtt. Elmosolyodott, és végigsimította a billentyűket. A zene visszaadja a boldogságot, elfeledteti a gondokat és felnyitja a szemeket- gondolta végül és leengedte a hangszer fedelét.

Szólj hozzá!


2008.07.05. 14:55 Boszilvi

Az igazság (legelső novellám 2003)

 

Langyosmeleg kora őszi nap volt. A fák levelei már lassan sárgulni kezdtek, és lustán hajóztak a föld felé a lágyan fújdogáló szélben. Valahogy az egész természet mozdulatlanságra volt kárhoztatva és ez már előrevetítette a tél érkezését és a természet időleges halálának tényét. A ravatalozóban is némaság honolt. A terem közepén a maga fenyegető valójában egy szépen megmunkált koporsó állt, mint a múltnak egy örömteli és néha fájó emléke. A koporsót emberek állták körül és csendesen nézték az előttük fekvő halottat. Valószínűleg mindnek az járt a fejében, hogy egy ennyire nagyszerű ember, hogy mehet el ilyen korán és hirtelen.

Lantos Árpád tényleg kivételes férfi volt. Ha van tökéletes ember a világon akkor Árpi nagyon közel állt hozzá. Egész életében küzdött a feljebb jutásért és állhatatos munkájának meg is lett a gyümölcse. El tudta érni azt, ami igazán kevés embernek sikerült, 50 éves korára létrehozott egy hatalmas céget, ami igazán szépen jövedelmezett. Így aztán 55 éves korában visszavonult és két gyermekére, Erikára és Lacira hagyta a vállalat igazgatását.

Árpi mindig is imádta a családját. Mindent értük tett és mindig azon volt, hogy a család tényleg összetartson és szeresse egymást. Feleségével, Julival 40 éve éltek boldog és békés házasságban.

És most ez a fantasztikus, kedves ember itt feküdt nyugodt és merev arccal, várva, hogy az anyaföld magába fogadja. A gyászruhás emberek, akik a koporsóját körbevették a szeretett családja volt, kik még most sem tudták felfogni, hogy Árpi nincs többé.

A teremre halotti némaság borult, csak Juli csendes zokogása törte meg a csendet és a néha-néha felhangzó orrfújás vagy sóhajtás.

- Nagyi nem akarsz inkább leülni? Hozhatok egy széket! – szólalt meg hirtelen Laci, Árpi egyetlen fia és védelmezően átkarolta az idős néni vállát.

- Köszönöm Drágám de nem! Itt akarok állni és nézni Őt! Nézni, ameddig még lehet… - válaszolta Marika néni és az eddig kemény arcán legördült egy könnycsepp.

Ez a könnycsepp volt az egyetlen látható bizonyítéka az idős asszony szenvedésének. Mindenkiben mély tiszteletet ébresztett, ahogy a 80 éves nő tartotta magát. Arcán semmiféle érzelmet nem lehetett felfedezni kivéve

Talán azon, hogy görcsösen összeszorította az ajkát.

- Most aztán hogyan tovább? – kockáztatta meg a kérdést Nikolett, Laci felesége és választ várva felemelte eddig lehajtott fejét és végignézett a körülötte állókon.

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt fogjuk tenni, amit apu leírt a végrendeletében. Laci és én fogjuk vezetni a vállalatot, Anyu pedig tovább él a nagy „nagy házban”. Ezt Apu akarta és mi teljesíteni is fogjuk a kívánságát. Ez a minimum, amit megtehetünk. – hadarta Erika és rosszalló pillantást vetett sógornőjére – Csak még annyit, hogy szerintem sem, az idő sem a hely nem alkalmas arra, hogy az anyagiakról beszéljünk.

- Jól van, na! Nikim biztos nem akart rosszat! Nem kell úgy felkapni a vizet! – sietett Laci védelmébe venni feleségét. A két testvér közül ő hasonlított leginkább Árpira. A csendes és szerény külső igencsak szilárd és eltökélt belsőt takart. Most, hogy édesapja meghalt, Laci igyekezett átvenni a helyét és összetartani a családot. De ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett látnia, hogy ezt a törekvését nem mindig koronázta siker. Valahogy úgy látszott, hogy a családfő halálával megindult a család szétesése is. Legalábbis az apró repedések már jelentkeztek.

- Tényleg Erika! Zoli hol van? Azt hittem, hogy ő is itt lesz. – kérdezte Juli és kicsit megtörölte a szemét, ami már vörös és dagadt volt a sok sírástól.

- A kedves férjemnek jobb dolga akadt annál, mint, hogy a saját apósa ravatalozására jöjjön. Bécsbe utazott üzleti ügyben. – válaszolta Erika maga elé meredve, és remélte, hogy nem nagyon látszik rajta, hogy milyen rosszul esik neki férje érdektelensége.

- Biztos nagyon fontos volt! Nem úgy ismerem én a Zolit, mint aki olyan, hogy nem érdekli egy családtag temetése. – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Marika néni.

- Jaj, Nagyi, ha te úgy ismernéd őt, mint én! – morogta Erika inkább magának, mint nagyanyjának.

Erika reménykedett abban, hogy ezzel le is zárhatják ezt a témát. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ilyen helyzetben beszélnie. De úgy látszott, hogy Marika néni többet szeretne tudni kedvenc másod sógora távolmaradásáról.

- Tényleg drágám ez a Te hibád! Miért nem vetted rá, hogy maradjon! Egy jó feleség ennyit csak ki tud csikarni a férjéből! – kezdte az idős nő.

Erika összeszorította a száját és lehajtotta a fejét. Minden erejével küzdött az ellen, hogy visszaszóljon a nagymamájának. De a vágy erősebb volt nála.

- Tévedsz Nagyi, ez nem az én hibám! Ha Zoli menni akar valahova, akkor nincs az-az Isten, aki visszatartja - Erika nem merte felemelni a tekintetét, inkább a cipője orrát bámulta.

- Azt hiszed, hogy jobban ismered a férfiakat, mint én? Hidd el nekem, hogyha egy nő igazán szereti a férjét, akkor tud hatni rá! – szólt Marika néni és szigorú pillantást vetett unokájára.

- Nagyi, muszáj most erről vitatkozni? – kérdezte a lány és végre felemelte a fejét. Szemében egy könnycsepp csillogott. – Majd otthon megbeszéljük ezt az ügyet.

Erika fáradt és végtelenül szomorú volt. Mióta Árpi meghalt nem hunyta le a szemét. Mindig is nagyon kötődött az édesapjához. Mindmáig úgy gondolta, hogy az ő apukája örökké fog élni. Miskor megtudta, hogy Árpád meghalt, teljesen összeomlott. Az utcára csak úgy volt képes kilépni, ha előtte benyugtatózta magát. Állapotára férje is rátett egy lapáttal. Kapcsolatuk az utóbbi időben nagyon megromlott. Állandóan veszekedtek és Erika már nem tudta, hogy mit kezdjen a házasságával.

- Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! A nagyanyád vagyok, ne felejtsd el! – mondta Marika néni, majd elhallgatott és a koporsóra meredt.

- Bocsánat – motyogta Erika és ő is, lehajtotta a fejét. Egy ideig újra csend honolt a teremben. Senki sem mozdult, mindenki némán meredt a halottra mintha azt várnák, hogy Árpi egyszer csak felül és minden olyan lesz, mint azelőtt. Kint hirtelen feltámadt a szél, ami szinte levél esőt eredményezett.

- Erika! Arra gondoltam, hogy Zolit be kéne vennünk tulajdonostársnak! Mégiscsak a férjed! – szólalt meg hirtelen Marika néni.

Erikának elakadt a lélegzete. Hogy képes ilyen helyzetben az üzletről beszélni? Hiszen újra itt fekszik előttünk holttan! Mi történik itt? – gondolta és elhatározta, hogy kimondja, amit gondol.

- Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet! Ez egy családi vállalkozás! A Lantosok cége! Mindig is az volt és az is marad. Különben is Niki sem társtulajdonos! – mondta és rávette magát, hogy a nagyanyja szemébe nézzen.

- Te mersz nekem családi vállalkozásról beszélni? Én vagyok itt az egyetlen, aki igazi Lantos! És jelenleg én vagyok a család legidősebb tagja! Jobb lesz, ha ehhez tartod magad! És még valami. Azért mert neked szemernyi érzéked sincs az üzlethez nem kéne a férjedet is akadályozni az előrejutásban! – mondta az öreg nő, akinek szemei villámokat szórtak. Kihívóan meredt Erikára és várta a reakcióját.

- Nagyi, hogy mondhatsz ilyet? Mi történt veled? Eddig meg sem említetted, hogy Zolit is be kéne venni az üzletbe! Miért lett ez ilyen sürgős? Az pedig nem igaz, amit rólam mondtál! Amióta Apu nyugdíjba ment, én több, milliárdos üzletet hoztam a cégnek! – hadarta Erika és érezte, hogy a lábai gyengülni kezdenek. Nagyanyja előbbi beszédében az bántotta leginkább, amit róla állított.

- Hogy mersz így beszélni velem? Jó lenne, ha egy kis tiszteletet mutatnál!

- Marika, Erika kérlek, hagyjátok abba! Ezek a dolgok később is ráérnek! Legyetek tekintettel Árpi emlékére! – szólt Juli és ismét elsírta magát.

- Anyunak igaza van! Ne itt és ne most! – jelentette ki Laci is és átölelt húgát. – Ne is törődj vele! Hagyd rá majd megnyugszik. – súgta a fülébe és még egy mosolyt is kipréselt magából.

- Ti meg miért sugdolóztok? Ha valamit akartok, akkor mondjátok meg a szemembe – mondta Marika néni egy kicsit talán hangosabban, mint amit egy ravatalozóban meg lehet engedni.

- Semmit sem sugdolóztunk! Vagyis semmi fontosat! Nyugodj meg Nagyi! – suttogta Erika, akinek már a torkát folyogatták a könnyek.

- Na ne mondd! Öreg vagyok nem szenilis. De kérdezek valamit. Miért nem akarod, hogy Zoli tulajdonostárs legyen? Végül is Ő lesz a társad holtomiglan-holtodiglan! – mondta az öreg hölgy és várakozóan nézett Erikára. A lány úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Most meg kell mondania, amit már régóta tervezett.

- Az nem olyan biztos! El akarok tőle válni! Nem bírom tovább! – jelentette ki, és úgy érezte, mintha egy mázsás súly gördült volna le a lelkéről.

Erre a bejelentésre a társaság minden tagja felkapta a fejét.

- Mit mondtál? El akarsz válni? Ezt nem mondod komolyan! – suttogta elhaló hangon Marika néni és megingott. Laci rögtön odaugrott és belékarolt, majd döbbenten meredt a húgára.

- De komolyan mondom! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megtudnotok, de nem bírtam tovább magamban tartani.

- Kislányom… Miért nem szóltál? Miért nem mondtad eddig? – kérdezte Juli, akinek a torkán akadtak a könnyek.

- Ez most nem fontos Anyu! Az a fontos, hogy már elmondtam és ez így lesz!

- Dehogy lesz így! Ezt nem teheted meg! Istenem, micsoda szégyen lenne! Egy Lantos nem válhat el! Neked elment az eszed! – mondta Marika néni ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nagyi, ne légy régimódi! Csak azért mert te úgy gondolod, hogy a család becsületén folt esne, ha elválnék, nem fogok tovább szenvedni! – felelte Erika és eltökélte, hogy meg fogja védeni a döntését.

- Mit merészelsz? Vedd tudomásul, hogyha elmersz válni, akkor többé nem vagy az unokám! Nem leszel többé Lantos! – kiáltotta az öreg nő és rátámaszkodott Lacira, aki döbbenten és szótlanul állt csakúgy, mint felesége Niki.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Én mindig az unokád maradok, akár Zoli a férjem, akár nem! Ezt nem másíthatod meg! – zokogta Erika, és úgy érezte, hogy minden könnycsepp kegyetlenül égeti az arcát és a lelkét.

- Azt te csak gondolod! Ha ezt meg mered tenni, meg fogom támadni a végrendeletet és hivatalosan is, kizárlak az örökségből!

- Nagyi, hogy lehetsz ilyen? Kegyetlen és igazságtalan vagy!

Hirtelen egy ütés csattant Marika néni felpofozta, ütötte Erikát. A lány arcára tapasztotta a kezét, és úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Egy szót sem szólt csak csendesen zokogott.

- Marika hagyd abba! Ha Erika el akar válni, hagy tegye! Az ő élete! Nem várhatjuk el tőle, hogy szenvedjen! – vette védelmébe Juli a lányát, és simogatni kezdte Erika pofontól kipirosodott arcát.

- Ez az! Védd csak a drágalátos lányod! – kiáltotta Marika néni. –De akkor is azt mondom, amit eddig! Ügyvédhez fogok fordulni, ha elhagyja Zolit! Ha ezt Árpi hallotta volna! Az imádott lánya szégyent akar hozni rá.

- NEM AZ Ő LÁNYA! – sikította Juli. Aztán hirtelen elhallgatott! Rájött, hogy kicsúszott az igazság a száján. De nem tudta már tovább nézni, ahogy bántják a gyermekét.

- Mit mondtál Anyu? – suttogta Laci.

Juli rádöbbent, hogy most már végig kell csinálnia, amit elkezdett.

- Nem Árpi az apja Erikának! Egyszer összevesztünk és én megcsaltam! Az a férfi az igazi apja! – suttogta Juli erőtlenül, és kezébe temette az arcát. Szeméből ismét előtörtek a könnyek.

Erika már semmit sem hallott! Feje és füle zsongott szeme előtt elsötétült a világ és érezte, hogy a föld eltűnik a lába alól.

Apu, Apukám – ez volt az utolsó gondolata azután ájultan rogyott össze.

Lantos Árpád pedig csak feküdt a koporsójában nyugodt és boldog arccal. Ő már nem élte meg családja széthullását! Neki már semmi sem fáj és talán a mennyországban örökre boldog lehet abban a tudatban, hogy a földön a szeretteivel minden rendben van és boldogok.

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása