Néhány novellám 2003 -

Rekkenő hőség tombolt a városban aznap. A falak is hullámozni látszottak a forróságtól, az egyetlen lágy fuvallat csak a plafonon lévő rozsdás ventillátorból jött néha. A fertőtlenítőszag fojtogatóan körbe ölelt, már-már a hányinger kerülgetett tőle. Mélyeket sóhajtva nekidőltem a falnak és próbáltam azokra a feliratokra koncentrálni, amiket az ajtókra ragasztottak. „Nővér-állás”, „Vizsgáló”, „Foglalkoztató szoba”. Csodálkozva állapítottam meg, hogy a szagokat és a zöld csempével bevont folyosót kivéve semmi sem emlékeztet arra, hogy a kórház pszihiátriai osztályán állok. A falakat körös-körül ízléses festmények borították és széles növények zöldelltek minden sarokban. Mégis valami furcsa érzés szorongatta a torkomat, és azt kívántam, hogy bárcsak messze lehetnék innen és a gondjaimtól. Hónapok óta gyötörtek mindenféle félelmek, és a lelkiállapotom a béka azon bizonyos testrésze alatt volt. Anyukám addig unszolt, amíg beleegyeztem, hogy elmenjek beszélgetni az egyik pszihológus ismerősünkhöz. Rettenetesen szégyelltem magam, mikor beléptem az osztály ajtaján. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és azt találgatja, hogy milyen elmebajom lehet. Akkor még jobban megrémültem, mikor rájöttem, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem és várakoznom kell. A pizsamás betegek csak bámultak rám, és én legszívesebben elbújtam volna előlük. De mivel ezt nem tehettem, csak álldogáltam a folyosón, és megpróbáltam leküzdeni a feltörő rosszullétemet.

- Jó napot kedves. Kire vár?- hallottam egy hangot a hátam mögött. Megfordultam, és egy idős nénivel találtam szembe magamat. Már igencsak benne járhatott a korban. Hosszú ősz hajacskája kontyba volt csavarva a tarkóján és reszketeg kezében papírt és ceruzát tartott.

- Az egyik orvosra.- mondtam félénk hangon, és másfelé néztem, hátha akkor békén hagy. De a nénit nem érdekelte az, hogy nem vágyok beszélgetőpartnerre. Elém állt és rám mosolygott.

- Melyikre? Tudja kedves, én ismerek itt minden orvost. Az összes jóravaló ember, kivéve azt a nagy melákot, aki mindig belém szúr egy nagy tűt, mikor rossz kedvem van, és utána általában elalszom. Pedig nem is vagyok olyankor fáradt. Furcsa nem?

Kicsit megdöbbentett az, hogy a néni ilyen közvetlen, de valamiért egész színpatikusnak találtam. Olyan összetörtnek tűnt, hogy nem tudtam nem válaszolni neki.

- De igen. Egyébként Boglár doktor úrra várok.

- Ó, őt is ismerem. Nagyon kedves és jóképű is. Talán ön a felesége?- kérdezte, és huncutul összehúzta a szemét.

- Nem, dehogy. Az egyik ismerősöm… és beszélgetni jöttem hozzá.- feleltem, de nem igazán akartam elárulni, hogy végül is, én is kezelés miatt vagyok itt.

- Akkor ajánlok valamit kedvesem - mondta a néni, és közelebb hajolt hozzám - ha teheti, akkor mindenképpen menjen hozzá feleségül. Jól járna vele.

Ezen már én is elnevettem magam. Úgy látszott, hogy az idős hölgy örült annak, hogy elmosolyodtam, mert az ő arca is felderült.

- De ha majd lesz az esküvőjük, akkor én szeretnék lenni az egyik koszorúslány. Már 80 éves vagyok, de még soha nem voltam koszorúslány. Olyan nagyon szépek az esküvők. Ugye megígéri nekem?

Egy kicsit lefagyott az arcomról a mosoly. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a néni hirtelen ilyen össze-vissza kezdett beszélni. Nagyon megsajnáltam.

- Persze. Mióta tetszik itt lenni?- kérdeztem, és reméltem, hogy a társalgásunk újra a normális mederben fog folyni.

- Már régóta. De jól érzem magam. Itt mindenki kedves hozzám és megengedik, hogy rajzoljak. Megmutassam a rajzaimat?

Mielőtt válaszoltattam volna a néni kézen fogott, és odahúzott a falra kiakasztott parafa táblához. Arra tényleg ki volt tűzve négy papírlap. „Éjszakai bagoly, készítette Özv. Szűcs Jánosné” olvastam az első lap szélén. A rajz egy erdőt ábrázolt, és egy baglyot, ami épp készül szárnyra kapni.

- Hogy tetszenek? Nagyon sokat dolgoztam rajtuk - kérdezte látható büszkeséggel a nénim, és sugárzó arccal nézett rám.

- Nagyon szépek. Főként ez a nővérkéről készült portré tetszik - böktem a harmadik rajzra.

- Magát is lerajzolhatom csillagom, ha szeretné. Szép arcocskája van, jó portrét készíthetnék belőle.

- Köszönöm – mondtam elpirulva - de nem hiszem, hogy volna most időm erre. Mindjárt jön a doktor úr. Az unokáit nem szokta lerajzolni a néni?

- Egy unokám van. Ő is nagyon szép. De képzelje kedves, még neki sem volt esküvője, pedig már évek óta együtt él a barátjával. Már régen nem látogatott meg. A fiam sem jött már jó ideje. Ő is özvegy, ahogy én. Az én uram is meghalt már tíz éve. De nem szomorkodom, mert az én Lali fiam megígérte, hogy ha meggyógyulok, akkor hazavisz. Együtt fogunk lakni. Nagyon várom már. Jó itt, de nem akarok ezen a helyen meghalni. Ugye nem itt fogok?- kérdezte és megint megragadta a kezemet. Valami kezdte összeszorítani a szívemet. A néni olyan volt, mint egy elhagyott öreg állatka, akit beadtak a menhelyre és már senkit sem érdekel. Hirtelen a saját nagyszüleim jutottak az eszembe. Én sosem fogom őket így magukra hagyni, gondoltam.

- Persze, hogy nem itt tetszik meghalni. Biztos vagyok benne, hogy olyan hamar jön majd valaki a néniért, amilyen hamar nem is tetszik gondolni.- mondtam és megpaskoltam a kezét. Egy ideig egyikőnk sem, szólt egy szót sem, és én észrevettem, hogy a folyosón Boglár doktor közeledik, jobbján egy középkorú, fekete ruhás nővel. A néni mellettem felsikkantott, és az érkezők felé mutatott.

- Igaza volt kedves! Nézze! Ő az unokám. Ő az én Lilikém. De miért van feketében? Nagyon sápasztja. Majd meg fogom mondani neki, hogy más szín sokkal jobban áll neki. Viszlát csillagom. Örülök, hogy megismertem. És ne feledje, hogy megígérte, hogy én leszek a koszorúslánya.- hadarta, aztán odatipegett a nő elé, és sírva megölelte. A doktor eközben mosolyogva odajött hozzám.

- Szia Szilvi.

- Hello.

- Bocsánat a késésért. Gyere, menjünk be a vizsgálóba, ott nyugodtan beszélgethetünk. Látom, megismerkedtél, Juli nénivel.

- Igen. Megkérdezhetem, hogy kicsoda az a hölgy, aki veled jött?

- Ő Juli néni unokája. Már régen nem volt itt látogatni. Mondjuk most sem jó hírrel jött. – mondta Boglár miközben, a zárba dugta a kulcsot.

- Miért, milyen hírt hozott?- kérdeztem, miközben a gyomrom liftként járt fel- alá. Szinte a zsigereimben éreztem a választ.

- Meghalt Juli néni fia. Szívroham. Ő pedig nem tudja vállalni az öreg gondozását. Valószínű, hogy egy öregek otthonában fog kikötni szegény.

A forróság tovább perzselt, de az én szememből kibuggyanó könnyeket mégsem tudta felszárítani. Azok végig ott csillogtak az arcomon, amint követtem a pszihológust a szobába.

Soha többé nem tudtam (mertem) visszamenni arra az osztályra.