A két szeme gyémántként ragyogott, s a teste megfeszült. Agyát körbefonta a zene bódító köde, kiszorítva onnan minden más gondolatot, ami zavarhatta volna a teljes koncentrálásban. Szíve dobogása hűen követte a zene lüktető ritmusát, ami még teljesebb összpontosításra késztette a testét. Ujjai alatt érezte a hangszer formás tökéletességét. Szemeit behunyta, de így is tökéletesen el tudta játszani a darabot, amibe éppen belemerült. Számára a teljes boldogságot a zenélés jelentette. A dallamok, mint egy hűs vizű folyó körbefonták egész valóját, betöltötték szívét, lelkét, testét. Úgy érezte, mintha az igazi valóság egében lebegne, és szinte látta maga előtt a körös-körül úszkáló bárányfelhőket. Repülni kezdett, s közben madarakkal találkozott, akik vidám csivitelés közepette körbevették Őt, és mintha bíztatták volna, hogy tartson velük és hagyja ott a Földi Poklot. Ő azonban úgy döntött, hogy nem követik őket, hanem hagyta, hogy a lágyan fújdogáló szellő elsodorja magával. Tagjai elernyedtek, és teljesen a légáramlat gondjaira bízta magát. Teste jobbra, balra ringott, s közben lenézett az alatta húzódó végtelen tájra. Szemébe mintha egy szántóföld ötlött volna, de nem akarta megtudni, hogy mit látott. Így akarta nézni a földet madártávlatból, nem gondolva arra, hogy mi lehet az, ami makettnek tűnik alatta. Csak azokat a fehér felhőket akarta látni és érezni, amik körülötte vannak. Undorodott a lenti gonosz és rideg világtól. Hirtelen élesen látta a különbséget a fenti, és a lenti élet között. Felfogta mindazt, ami felfoghatatlan, megértett mindent, ami megérthetetlen. Világosság gyúlt szemeiben, fejéből eltűnt a baljós sötétség. Szája szóra nyílt volna, de nem jött ki hang a torkán. Lelke érezte, hogy a szó megölné a mostot, és akkor menthetetlenül visszazuhanna a múltba. Ezt nem akarta. Előre akart tekinteni a jövőbe, és el akarta felejteni mindazt, ami mögötte van. A szél felgyorsult és egyre sebesebben repítette Őt az égen. Már nem gondolt semmire, hanem behunyta szemeit, és élvezte a szárnyalást. Hirtelen azonban a szél alábbhagyott, és azon vette észre magát, hogy zuhanni kezdett. A föld közeledett, egyre csak közeledett… Ekkor ütötte le az utolsó hangot. A látomás véget ért. Kinyitotta a szemét és körülnézett. Megszokott szobájában találta magát, a számára oly kedves zongora előtt. Elmosolyodott, és végigsimította a billentyűket. A zene visszaadja a boldogságot, elfeledteti a gondokat és felnyitja a szemeket- gondolta végül és leengedte a hangszer fedelét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.