Néhány novellám 2003 -

- Megtartanád végre rendesen?- kérdezte idegesen Karcsi, miközben izmait megfeszítve húzta a szekrényt felfelé a lépcsőn.

- Próbálom. De kérlek, nézd el nekem, hogy nem vagyok egy 120 kilós izompacsirta – felelte Kriszti nem kevésbé ingerülten, mint a férje. A fiatal házaspár pár napja vett egy lakást egy kis téglaházban. Karcsi matematikusként dolgozott a helyi egyetemen. Egészen addig a számok bűvöletében élt, amíg meg nem ismerkedett Krisztivel. A lány filozófia szakos hallgató volt, azonkívül olyan ember, aki inkább pár nap alatt elolvas 50 könyvet, minthogy megoldjon egy egyenletet. De hiába volt a két fiatal ennyire különböző, Karcsi abban a pillanatban, amint meglátta a lányt jegyzetekkel felpakolva az egyetem folyosóján, eldöntötte, hogy elveszi feleségül. Az ígéretét be is tartotta, mert cirka két év múlva örök hűséget esküdtek egymásnak. Pár hónapnyi spórolás után, igen jutányos áron jutottak hozzá ahhoz a kis lakáshoz, amiben végre elkezdhették saját életüket. Azon a délelőttön a szállítóautó már minden holmijukat odavitte a ház elé, és ők épp azon fáradoztak, hogy minden testi erejüket latba vetve, felcipeljék az egyik szekrényt a lépcsőn. Karcsi homlokáról vékony csíkokban folyt a veríték, elhomályosítva látását.

- Tegyük le egy kicsit!- hörögte, majd miután koppant a padló, lerogyott a lépcsőre. Kriszti lihegve lekapta magáról a pulóverét és odaült férje mellé.

- Platón egy idióta volt - jelentette ki.

- Ez most hogy jutott eszedbe?- mosolyodott el Karcsi. Még ilyenkor is fel tudta vidítani az, hogy felesége képes bármilyen helyzetben filozofálni.

- Most jöttem rá, hogy az embernek akkor jutnak a legjobb gondolatok az eszébe, mikor kemény fizikai munkát végez. Az előbb épp Platón tanításain gondolkodtam, hogy eltereljem a figyelmemet a sajgó kezemről, és teljesen más megvilágításban kezdtem látni a dolgokat. Ha az „Öreg” is cipekedett volna párszor az életében, egészen biztos, hogy sokkal életszerűbb dolgokat agyalt volna ki.

Karcsi felnyögött és a kezeibe temette az arcát. Vállát rázta a nevetés. Kriszti egy ideig némán nézte kacagó férjét, majd sértődötten belebokszolt egyet a férfi vállába.

- Máskor várhatod, hogy én bármit is elmondjak neked!

- Ne haragudj, csak az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem diplomáztál volna kitűnően, ha a professzorod hallotta volna az előbbi elméletedet.

Karcsi abbahagyta a nevetést és a feleségére nézett. Kriszti duzzogva elkerülte a pillantását, de aztán belőle is kibukott egy mosoly.

- Megadom magam, és elismerem, hogy igazad van. Meghajlok a nagysága előtt, Uram - mondta, és tényleg meghajtotta a fejét. Egy ideig némán ültek egymás mellett. Kriszti már kezdett fázni.

- Folytatjuk? Legalább akkor hamarabb befejezzük - szólalt meg hirtelen Karcsi. Kriszti lelkesen bólintott. Újra nekiveselkedtek a cipekedésnek. A sikeres munka után, jó negyed óra múlva, már ismét lent voltak a ház előtt. Az idő eléggé lehűlt, de rájuk még sok munka várt.

- Kár, hogy mégsem hívtunk segítséget.- mondta Kriszti, miközben a zsákok között válogatott.

- Ó, most jelentsem ki, hogy én megmondtam, hogy ketten nehezen fogjuk bírni?- csipkelődött Karcsi.

- Nem. Ma már egyszer elismertem, hogy igazad volt. Többször nem fogom…Legalábbis mostanában - felelte mosolyogva Kriszti. Már-már nekifogtak a következő bútor felviteléhez, mikor egy borízű hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Jó napot. Nincs szükségük véletlenül segítségre?

A két ember csodálkozva fordult meg. A hátuk mögött egy rongyos, piszkos alak állt kezében egy kopott szatyorral. Kriszti arcán megvető fintor jelent meg. Ösztönösen viszolygott a csavargóktól. A férfi vigyorogva nézett rájuk.

- Köszönjük, de…- kezdte volna a nő, de Karcsi félretolta.

- Mennyiért segítenél?

- Amennyit adnak. Én megelégszem 300 forinttal is.

Kriszti kétségbeesetten nézett férjére, de Karcsi láthatóan örült a nem várt segítőtársnak.

- Rendben. Akkor rakd le a cuccaidat és gyere, kapjuk fel a bútorokat!- mondta, mire a csavargó ledobta a szatyrát, és Karcsival együtt könnyedén felemelte a következő szekrényt.

Mikor a két férfi elindult felfelé, Kriszti egyedül maradt. Egyáltalán nem tetszett neki az, hogy a férje ilyen könnyen elfogadta a csavargó segítségét. Végül is – gondolta - nem tudjuk, hogy miféle ember. Lehet, hogy tolvaj. Ki tudja, milyen dolgokat csinált már az életében. -

Kriszti magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért viseltetik ilyen ellenszenvvel a hajléktalanok iránt. Persze néha ő is megsajnálta a koldusokat, és adott nekik egy kevés pénzt, de általában az volt a véleménye, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. A legtöbben csak alkoholra és cigarettára költik a pénzüket, és meg sem próbálnak javítani az életükön. A fiatal nő ezeket az embereket mélyen megvetette. Úgy érezte, hogy ő senki másért nem felelős, csak saját magáért, és majd a gyerekeiért. Karcsi más volt. Mindenkivel jól kijött és nem érdekelte, hogy az illető mennyire szúrta el az életét.

- Asszonyom mi a következő tennivalóm?

A csavargó hirtelen ott termett a nő mellett és tréfásan szalutált. Kriszti összerezzent a férfi hangjára és csak vonakodva nézett rá.

- Odakészítettem a zsákokat. Vigye fel őket! – morogta összeszorított szájjal.

- Szép ez a ház. Örülnék, ha én is ilyen helyen lakhatnék. Jobb, mint a padom a parkban.-

mondta a férfi. Krisztinek már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de ekkor egyik zsák kettészakadt, és a tartalma kiborult a földre.

- A francba! Vigyázzon velük – kiabálta, és odaugrott, hogy összeszedje a szanaszét gurult edényeket. A csavargó kétségbeesve odaguggolt mellé és igyekezett segíteni.

- Ne haragudjon, véletlen volt. Ilyen még nem fordult elő velem, pedig már gyakorlott vagyok a költöztetésben. Mindig ilyen helyeken szoktam segíteni.

- Tényleg? Szóval szokott dolgozni is?- kérdezte Kriszti ingerülten.

- Persze. Mindannyian munkából élünk. Én sem akarok éhen halni.

Krisztit igencsak meglepte ez a válasz. Hirtelen sokkal szimpatikusabbnak érezte a férfit.

- Miért él az utcán?- bukott ki belőle a kérdés.

- Megbetegedtem, aztán kirúgtak a munkahelyemről. Persze, amint kevesebb lett a pénz, a feleségem is elhagyott. Sokáig nem tudtam újra dolgozni és a családom sem segít. Nem hiányzik nekik egy ilyen éhenkórász, mint amilyen én vagyok - válaszolta a férfi tárgyilagos hangon.

Kriszti leeresztette a kezében lévő lábast, és végre a csavargó szemébe nézett.

- És miért nem kér valakitől segítséget? Már van munkanélküli segély, meg nyugdíj.

- Tudom, és meg is kapom ezeket. De tudja, van két gyerekem és őket minden hónapban segítem. Nem akarom, hogy az apjuk miatt nélkülözzenek. Ami meg megmarad, az nem elég a lakbérre. Épp, hogy a kajámat meg tudom venni.

- De hát már vannak különböző továbbképző programok. Találhatna munkahelyet.

- Asszonyom, nekem diplomám van. Ha így nem kellek sehova, maga szerint akkor majd fel fognak venni?

Kriszti majdnem elejtett mindent, ami a kezében volt. Nem tudta elhinni, hogy egy diplomás ember az, aki ilyen rongyosan épp az ő zsákjukba gyömöszöli vissza az edényeket.

- Diplomája van? Ez…

- Látom meglepődött. Nem ezt várta, mi?- vigyorgott a férfi – Tényleg, maguk mit dolgoznak?

- A férjem matematikus, én pedig most végeztem a filozófia szakon - felelte Kriszti kábultan, mivel még mindig nem tért magához.

- Az egy csodás tudomány. Nem ismeri véletlenül Szarka professzort? Úgy tudom, hogy ő is az egyetemen tanít. De nem biztos, lehet, hogy már a jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti a villájában.

- Dehogynem. Ő volt az egyik kedvenc tanárom. Imádtam az előadásait - válaszolt Kriszti lelkesen.- Ön honnan ismeri a professzor urat?

- Az a helyzet, hogy ő a bátyám. A nevem Szarka Géza.

- Micsoda? Az ön bátyja? Úristen! - Kriszti ezeket csak hápogni tudta. Szarka professzor az egyik legkiemelkedőbb tanár volt az egyetemen. A lány tudta róla, hogy igencsak gazdag, de azt nem gondolta volna, hogy a kedves öregúr így viselkedik a saját öccsével.

- Úgy látom, az is meglepte, hogy az istenített tanárának ilyen öcsikéje van - mondta Géza, és nekiállt visszacsomózni a zsákot.

- Nem az lepett meg. Hanem az, hogy Szarka képes így viselkedni a testvérével - válaszolta a lány teljesen őszintén, mire Géza elmosolyodott.

- Ne aggódjon, én már megbocsátottam neki. Tudom, hogy nem férek bele a hírnevébe. Ez van, már megszoktam.

A férfi befejezte a csomózást, és a vállára vette a zsákokat.

- Akkor én ezeket most felviszem - mondta, de Kriszti utána szólt.

- Ha befejeztük a költözést, nem volna kedve velem és a férjemmel enni valamit? Gondolom, éhes lehet.

- Köszönöm hölgyem az jó lenne. - Azzal Géza belépett az ajtón és eltűnt Kriszti szeme elől. De hirtelen Karcsi bukkant fel.

- Ez a férfi főnyeremény. Nagyon erős és dolgozni is bír – mondta,

és megpuszilta felesége arcát

- Tudom. Ugye nem baj, hogy meghívtam vacsorára?

- Mit csináltál? Egyébként nem baj. De miért hívtad meg?- kérdezte Karcsi döbbenten.

- Beszélgetni szeretnék vele az emberi sorsokról. És el szeretném tőle kérni pár hajléktalan otthon címét, ahol talán elkelne a mi segítségünk is.